Nyolc év. Rengeteg idő. Ezalatt egyszer – egyetlenegyszer! – sem voltam senkivel, legfeljebb önmagammal. A férjem elhagyott egy fiatalabbért, a döntés maximálisan váratlanul ért, elöntött a gyűlölet, a depresszió, ahogy ez lenni szokott, és képtelen voltam kikecmeregni belőle. Évekig nem tértem magamhoz, gépiesen dolgoztam, elláttam a lányomat, se időm nem volt, se kedvem. Élni se. Nemhogy találkozgatni valakivel, csinosan felöltözni, parfümöt használni, mosolyogni, beszélgetni… képtelenségnek tűnt az egész.

Vakrandi

Pisti a húgom kollégája volt, viszonylag frissen elvált, nálam két évvel idősebb mérnökember. Dorka pedig – aki már évek óta rágta a fülemet, hogy nem kéne elszáradnom, mint egy kóró – a fejébe vette, hogy mi ketten remekül összeillenénk. Addig-addig duruzsolt a fülembe, amíg bele nem mentem egy vakrandiba, amit egy órával az igen után már keservesen megbántam.

Pistit először természetesen lecsekkoltam a közösségi médiában. Egész helyes pasas volt, az azonban rögtön feltűnt, hogy nem törölte le a családi képeit: úgy pózolt rajtuk a volt feleségével és a két gyermekével a Duna-parton, Madridban és Olaszországban, mintha még mindig együtt volnának. Megnéztem a dátumot: másfél évvel ezelőttiek voltak a fotók. Rendben, ez még nem akkora baj, döntöttem el, tényleg nem kell a múltat végképp eltörölni.

A „randit” egy közepesen előkelő étterembe beszéltük meg. Délutánra már olyan idegessé váltam, hogy lehúztam egy felest. A lányom bíztatott („Jól nézel ki, anya!”), de ez vajmi keveset segített. Negyed órával korábban érkeztem, ténferegtem kicsit az utcán, eljátszottam a gondolattal, hogy kések, mint egy díva, de végül letettem róla, és öt perccel korábban leültem az asztalhoz egy pohár bor társaságában.

A randidrukk pedig fél óra alatt kiürült belőlem… valójában azért nyugodtam meg, mert szinte azonnal rájöttem, hogy ebből nem lesz semmi. A kedves, barátságos férfi leginkább a volt családjáról mesélt. Kiderült, hogy a felesége – akárcsak az én esetemben – gyorsan és váratlanul hagyta el egy fiatalabb férfiért. Még mindig nem fogtam fel, mentegetőzött, ne haragudj. Sütött a szeméből a bánat, én pedig nagyon megsajnáltam, mert önmagamat láttam benne a válásom után. Mintha még mindig reménykedne valamiben, mintha arra számítana, hogy egy reggel felébred, és minden visszarendeződött. Egyáltalán nem haragudtam rá, csak borzasztóan fájt érte a szívem.

Összességében nagyon jót beszélgettünk. Tanácsokat adtam neki, meséltem a múltamról, hogy mennyi időbe telt, amíg túljutottam a férjem árulásán. Ő is kérdezgetett, érdeklődő volt és tájékozott. De szimpátián kívül semmi nem alakulhatott ki közöttünk, az életnek más-más szakaszában jártunk. És ez egyikünket sem zavarta.

Olyan értelemben tehát jól alakult a „randi”, hogy megismertem egy kellemes embert, és a saját válásomról mesélve több olyan összefüggésre jöttem rá, ami korábban nem szúrt szemet. De a „nem jól” is helytálló. Napokig szomorú voltam utána. És régen éreztem magam olyan magányosnak, mint akkor.

Azóta is egyedül vagyok, de közben regisztráltam a Tinderre. A húgom szerint a korábbi sivár évekhez képest már ez is valami.

Galériánkban 5 tipikus hibát mutatunk, amibe ne csússz bele, ha elvált pasival randizol!