Apukám lassan betölti a 60 évet, és az élet úgy hozta, hogy ez idő alatt már „elfogyasztott” két feleséget, egy komoly, - ám erősen korhatáros, - kapcsolatot, és nyilván egy csomó olyan futókalandot, amiről én nem tudok. Nálunk lassan érkeznek az unokák, a két fiatalabb testvéremnél is lassan esedékes az esküvő, vagy akár a bébi is. Az elmúlt 10 évben apánk hivatalosan egyedül élt, amit minden bizonnyal nagyon nehezen viselt, még ha nem is mondta. Épp ezért mi is gyakran buzdítottuk, hogy ismerkedjen, járjon társaságba, és a húgaim még azt is kitalálták, hogy felteszik egy társkeresőre.

Ezen persze mindenki jó nagyokat nevetett, még apu is, de azért nem lett volna ellenére, én úgy láttam. Eddig nem is rázós a sztori, mert már csak a társat kellett volna megtalálni, és akkor talán egy kis nyugalom költözött volna a mi különös családunkba. A probléma alapját azonban az adja, hogy hogyan hogy se nem, jó apánk nem szeret tudomást venni az idő múlásáról, és már nem első alkalommal választ maga mellé jóval fiatalabb társat. Mi ezzel a gond manapság, kérdezhetnétek?

Egy ideig engem sem zavart, még akkor sem, amikor 24 éves koromban bemutatta az egyébként szuper jófej, de csak 19 éves barátnőjét. Elfogadtam, megbarátkoztam a gondolattal, kedveltem a lányt, de mindannyian tudtuk, hogy ez nem tart majd örökké.

A testvéreim is többször céloztak rá, hogy azért a következő partner jó lenne, ha legalább nálunk idősebb lenne. (Ez 30 pluszt jelent, de mi inkább a 45 pluszban reménykedtünk.) Nemrég, még mielőtt beindult volna a „társkereső akció”, apánk előállt a hírrel: „nem kell a társkereső, találtam valakit!” Ekkor én már szinte biztosan tudtam, hogy arról a hölgyről lesz szó, akivel az elmúlt hónapokban összebarátkozott a környéken ahol lakik, de váltig állította, hogy nem akar tőle semmit. A húgaim öröme közepette én ott álltam gondterhelt arccal, mert tudtam, ebből megint nem fog jó kisülni.

Lehet, hogy önzőség a részemről, hogy az egész történetben magamra, magunkra, a családra gondolok, és nem hagyom szárnyalni a hirtelen jött örömöt, de a félelmeimet képtelen vagyok magamban csillapítani.

A belső monológ folyton folyvást zajlik bennem, ha csak az apámra gondolok, és nem akar elcsendesülni: Mégis mit várhat majd egy 20 évvel fiatalabb nő aputól, akinek még a nyugdíja is ingatag lábakon áll a mai időkben? Vajon összeköltöznek majd? Apám 60 évesen bevállal egy új kapcsolatot úgy, hogy bónuszként kap még egy óvodás korú gyereket is mellé?" Kapunk egy kistestvért, miközben én mindjárt szülök?

És mi lesz az eltervezett ünnepekkel, az együtt töltött időkkel, amik sosem voltak, és így talán sosem lesznek? Apu majd nem jön unokát látogatni, mert lesz egy új, megörökölt kölyke, akivel foglalkoznia kell? Vagy jön vele a gyerek is, a nő is, és így leszünk új család vele, aki majdnem egyidős a férjemmel? Vajon milyen szabályok szerint lehet majd élni és megélni egy ilyen párkapcsolatot? Őt is elveszi feleségül, miközben a lányai is most mennek férjhez?

Káosz, félelem, féltés, aggódás. Ez mind kavarog most bennem.

Vajon felfújom, vagy túlgondolom a dolgot? Talán nem lesz az egészből semmi, és én fölöslegesen rágódom? Mindeközben tudom, hogy apám jó ember, tiszta szívvel szeret bennünket, és ha lehetne, talán minden idejét velünk töltené; szóval nem, egy percig sem arról van szó, hogy úgy érezném, minket gyerekeket akar a nőre és/vagy a gyerekre lecserélni. Ő érthető módon csak a boldogságot hajszolja.

Őszintén vágyom rá, hogy az apukánk végre megtalálja a hozzá méltó társat, és arra is, hogy ezáltal jobb és minőségibb élete legyen. De vágyom arra is, hogy ne tűnjön el, akik végre mi négyen vagyunk, sok-sok hosszú év után. Remélem hamarosan választ kapok a kérdésekre, és hogy a válaszok mindannyiunkat előre visznek, és talán új kapukat is megnyitnak előttünk.

Addig pedig várok türelemmel, megértéssel és telis-tele reménnyel.

Galériánkban olyan híres párokat találsz, akiket nem érdekelt a köztük lévő korkülönbség: