Mari és én elválaszthatatlan barátok vagyunk. Mellette voltam akkor is, amikor harmincévesen súlyosan megbetegedett és ki kellett venni a méhét. Ő pedig fogta a kezemet, amikor az első férjem se szó, se beszéd elhagyott. Amióta az eszemet tudom, jóban-rosszban együtt voltunk, alig létezett olyan dolog, gondolat, életszilánk, amit ne tudtunk volna a másikról. Ezt a történetfonalat is végigkísértem, és boldog vagyok, hogy végül így alakult.

Örökbefogadás

Mari nagyon szeretett volna gyereket, de a betegsége miatt a sajátról le kellett mondania. Így a férjével, Janival megegyeztek az örökbefogadásban, és nagy elánnal vágtak neki a folyamatnak. Sári, a kisbaba, akit végül nekik adott a sors, édes, tündéri csecsemő volt, Marival madarat lehetett volna fogatni, csak úgy ragyogott a boldogságtól.

Ez a boldogság azonban kezdett megfakulni, ahogy Sári nőtt-nődögélt, és kiderült, hogy nem tud úgy teljesíteni a társadalomban, ahogy azt Mari elvárta volna. Továbbra is kedves, simulékony gyerek volt, de látszott, hogy atomtudós nem lesz belőle: nehézfejű volt, bukdácsolt a suliban, sok mindent egyszerűen nem értett. Janit ez egyáltalán nem zavarta, rajongva szerette a lányát. Mari családjában viszont mindenki értelmiségi szakmát űzött, ő pedig képtelen volt belenyugodni, hogy ez a sorminta most valószínűleg megszakad.

Rossz volt nézni. Hiába beszéltem többször is vele, hiába figyelmeztette a férje is, egyre inkább elhidegült Sárikától, aki pedig egyre inkább az apjához húzott. A dolgok mind rosszabbra fordultak, és hamarosan előre nem látható tragédia súlyosbította a helyzetet: Jani, a férfi, akit mindketten szerettek, váratlanul meghalt, egy infarktus vitte el.

Ketten

Mari egyedül maradt az akkor tizennégy éves Sárival, akit nem igazán tudott szeretni. Ellátta kötelességszerűen, pszichológushoz is járatta az apja halála miatt vigasztalhatatlan kislányt, de Jani nélkül a maradék érzelmei is odavesztek. Az anya-lánya kapcsolatból végképp teher lett, iga, amit Mari gépiesen húzott. Semmi több.

Sári végül le tudott érettségizni, és egy szupermarketben állt munkába. Mari képtelen volt leállni a panaszkodással. „Eladó... pénztáros… a mi családunkban… hogy lehet ez?” – dohogott állandóan. Néha annyira elegem volt belőle, hogy inkább halaszthatatlan teendőkre hivatkozva leráztam. Úgy gondoltam, nem kívánok asszisztálni ehhez a hozzáálláshoz, birkamód bólogatni pedig nem akartam.

Sári huszonöt körül lehetett, amikor Mari zokogva hívott fel, én pedig sóbálvánnyá dermedve hallgattam végig a hírt, hogy Sári súlyosan megbetegedett. Ugyanabban, amiben az anyja körülbelül 30 évvel korábban.

Ez a tragikus fordulat, amit a genetika nem magyarázott, kizárólag a lélek, egyvalamire jó volt. Mariban egy csapásra feltámadt a szeretet és a féltés, amit húsz éven át nem talált magában. Mintha kicserélték volna. Támogatta a lányát szívvel-lélekkel, minden vizsgálatra, műtétre elkísérte, apró cetliket írt neki telehintve szívekkel, naponta beszéltek telefonon. És óriási szerencsére végül minden megnyugtatóan alakult. Sári jól reagált a kezelésekre, és sikerült kilábalnia a betegségből. A méhét sem vesztette el, ahogy annak idején Mari.

Azóta egészen más a kapcsolatuk. Sári férjhez ment, és Mari úgy fogadta el a kollégát, ahogy volt. Többé nem támasztott elvárásokat, mert ha kicsit későn is, de csak ráébredt, mi az anyai szeretet.

Galériánkban hírességekről olvashatsz, akik örökbe fogadtak!