Pontosan 1 év telt el azóta, hogy hivatalosan is kimondták: már nem házas, hanem elvált vagyok. Bár fejben már jóval előtte nyugtáztam ezt, hiszen legalább három évig halódott a kapcsolatunk a volt férjemmel. Hiába próbálkoztunk megmenteni a házasságunkat, egyre többet és többet veszekedtünk, mérgező lett otthon a légkör, és nem akartunk totális haragban elválni, illetve a gyerekeknek ártani, szóval közösen úgy döntöttünk, itt a vége. Nem volt ajtócsapkodás (legalábbis ekkor már nem), különösebb sírás sem, inkább csak az nyomasztott, hogy daráljuk le minél előbb a hivatalos procedúrát, rendezzük az anyagi kérdéseket, találjak egy új lakást, és persze mindeközben óvjuk a gyerekeket a lelki sérülésektől. Nem olyan gyorsan, mit szerettem volna, de végül is sikerült mindez, és most itt vagyok 1 évvel később elvált anyukaként egy iskolás fiúval és egy ovis kislánnyal, plusz egy kutyával, amit —kihasználva a válás miatt érzet bűntudatomat — kiharcoltak maguknak.

Válás után, randizás előtt

Az elmúlt év átvészelésében nagyban segített a legjobb barátnőm, akivel gimi óta elválaszthatatlanok vagyunk, és eme jeles évfordulón is beállított hozzám. „Eddig adtam neked időt a gyászolásra, depizésre, most már ideje elkezdened randizni. Lefektetjük a gyerekeket, aztán felbontunk egy üveg bort, és regisztrállak Tinderre“ — közölte, amint belépett az ajtón. Én pedig engedelmesen bólintottam. Végül is az én fejemben is motoszkált már egy ideje, hogy lassan jó volna megismerkedni új férfiakkal. Főleg azóta, hogy megtudtam, a volt férjem már összejött valaki mással.

Három helyett hat a magyar igazság

Így történt, hogy a válásom évfordulóját tinderezéssel ünnepeltem meg. Nevetgélések közepette hol jobbra, hol balra húztuk a profilokat, de az igazi móka csak akkor kezdődött, mikor először rám írt egy pasi, akivel matcheltem. Jóképű volt, szintén elvált, gyerek nélkül, humora viszont volt bőven, és jót dumáltunk. Amikor viszont felvetette, hogy találkozzunk, bepánikoltam. Egészen eddig a pontig tét nélküli szórakozásként fogtam fel az online ismerkedést, de egy igazi, élő randi gondolata megijesztett. Barátnőm és a két pohár elfogyasztott bor biztatására azonban belementem… Hát, nem kellett volna, mert borzalmas randevú volt. Chatelés közben izzott köztünk a kémia, de ezek szerint az csak a mobiljaink kisugárzása volt, mert élőben semmi szikra nem volt. A pasas dögunalmas volt, a vacsi nagy részében a munkájáról és az idegesítő szomszédjairól beszélt, ráadásul rengeteget cigizett, amit ki nem állhatok.

Az első rossz tapasztalat után kissé bizonytalanul nyitottam meg újra az appot, de online Cupido hamar az utamba sodort egy újabb szimpatikus férfit. Ezt a randit, bevallom, én szúrtam el, mert éppen előtte vetette fel az ex, hogy elvinné nyaralni a gyerekeket az új párjával, és elborította az agyamat a lila köd. A találka felét azzal töltöttem, hogy ezen agyaltam, a másik felén pedig erről beszéltem. Mondanom sem kell, nem lett belőle második randevú. A harmadik pasi megállás nélkül arra célozgatott, hogy frissen elváltként biztosan nagyon ki vagyok éhezve a szexre, a negyedik nem jött össze, mert az utolsó pillanatban lebetegedett a kislányom, az ötödikkel eljutottunk már a csókig is, de bár ne tettük volna, mert szörnyű volt.

És akkor jött a hatodik, István, akinek első körben unottan válaszoltam, mert őszintén szólva hat hónapnyi sikertelen randizás után kezdtem besokallni. De pár perc után levett a lábamról a humorával és a pont megfelelő arányban adagolt flörtölős szövegével. Két napig folyton csipogott a telefonom, majd javasolta, hogy találkozzunk személyesen. Hezitáltam, mert nem akartam, hogy élőben kiábránduljak (vagy ő találjon kiábrándítónak), az eddigi csalódások után eléggé pesszimista voltam. Végül ráérzett a gyengémre, a sushira és az improvizációs színházra. Azt mondta, ha már imádom az impro előadásokat, rögtönzött egyet, vett két jegyet másnap estére, és nem mondhatok nemet. Nem is mondtam.

Függöny fel, gátlások le

Izgatottan készülődtem, a gyerekek szerencsére anyukámnál töltötték az estét, így nem kellett sminkelés közben még matekházit ellenőriznem vagy a játék póni sörényét kifésülnöm. Bőven elég volt a saját loboncomat megreguláznom. Egyébként ezt élveztem még akkor is, ha szerencsétlenül sikerültek a randik: hogy kicsinosíthattam magam, nemcsak anyának, hanem nőnek érezhettem magam. És mikor kilibbentem az ajtón, István tekintetén láttam, hogy nem anyukaként, hanem nőként néz rám. Persze az alakformáló sort és a piros rúzs sokat segített ebben.

Az este laza és mámoros volt. Úgy beszélgettünk és nevetgéltünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Tetszett, hogy magabiztos a fellépése, de nem tolakodó és beképzelt. Tetszett, hogy nem lehetett zavarba hozni, pedig még a színpadra is kihívtak minket, és mikor megtudták, hogy az első randevúnkon vagyunk, ránk osztották a házaspár szerepét. A volt férjem sosem volt hajlandó részt venni ezekben a vicces játékokban, és nem értette, én miért szeretem annyira az impro előadásokat. Ő a klasszikus színdarabokat szerette. A sushi vacsorán a poénkodás mellett már terítékre kerültek komolyabb témák is: miért váltam el, ő miért nem nősült meg eddig sosem, milyenek a gyerekeim, ő hogyan élte meg anyukája halálát, és mi a karrierálmom. Mikor elmondtam, hogy legszívesebben dobnám a marketinges melómat, és kerttervezőnek, illetve tájépítésznek tanulnék, nem nevetett ki, mint az exem. István ingatlanfejlesztéssel foglalkozik, és tapasztalata szerint az elmúlt években nagyon megnőtt az igény a kerttervezési szolgáltatásokra.

Éjfélig dumáltunk mindenféléről, a vacsi után a kihalt Duna-parton sétáltunk. Egyikünk sem akarta, hogy az este véget érjen. Úgy éreztem, végre valaki, aki nem akarja minden ötletemet, gondolatomat lesöpörni az asztalról, vagy elintézni egy kézlegyintéssel. Aki tud támogatni és hallgatni, aki őszintén érdeklődik, és aki engem is érdekel. És nemcsak azért, mert térdremegtető a mosolya, hanem mert az elmúlt 1 évben ez volt az első alkalom, hogy totálisan ki tudtam kapcsolni. Nem nehezedett a vállamra a mindennapok terhe, nem küzdöttem, hogy a tökéletes nő szerepét játsszam, csak magamat adtam — azt az életszerető, vidám és őszinte önmagamat, akit valahol a házasságunk utolsó éveiben elvesztettem. István felvillanyozott, sőt az első csókkal (amit még aznap este több másik követett) fel is tüzelt.

Azóta túl vagyunk már néhány randin, és mind remekül sikerült. A gyerekeimnek még nem meséltem róla, és nem is tudom, mikor fog találkozni velük. Nem akarok sietni, nem akarom túlságosan elkapkodva tervezni a jövőt. Nem lebeg a fejemben a romantikus idea, hogy István lesz a következő nagy Ő az életemben. De az biztos, hogy hálás vagyok neki, amiért megértette velem, hogy a válás nemcsak egy csúfos kudarc, hanem valami csodás újnak a kezdete is lehet.