Ez a cikk az Éva Magazin egy régebbi számában jelent meg.

Ez abban az évben történt, amikor Milán, életem egyetlen komoly kapcsolata, a fiú, akiről addig azt hittem, hogy össze fogunk házasodni és gyerekeink lesznek, szakított velem. A szakításban nem is az volt a legrosszabb, hogy megcsalt és kidobott, hanem hogy utána hosszú ideig mintha el sem tudta volna dönteni, hogy valóban ezt akarja-e. Sokáig játszott még az agyammal. Sikerült az amúgy sem egyszerű szakítást nagyjából fél évig elnyújtani.

Télen szakítottunk, én meg hirtelen azt vettem észre, hogy süt a nap, az emberek derűsek, rövid szoknya van a lányokon, csicseregnek a madarak, mindenki szerelmes, nekem meg hatalmas, vérző, gennyedző sebek vannak a szívemen, amik az istennek nem fognak soha begyógyulni, ha hagyom, hogy folyton felszakadjanak. Ezért fogtam magam, letiltottam Milán e-mail címét és telefonját, és kitöröltem az ismerőseim közül a Facebookon. Aztán ott üldögéltem, és hirtelen nem is tudtam, mihez kezdjek magammal.

Én szeretek kapcsolatban lenni. Szeretem azt, ha van egy pasim, akire odafigyelhetek, akire gondolhatok, akivel reggelizhetek, akivel mindenféle vagány dolgot csinálunk együtt. Most, hogy ez megszűnt, nagyon sok időm lett. És annyira unatkoztam, hogy megtettem azt, amiről úgy gondoltam, hogy soha nem fogom megtenni – körülnéztem a munkahelyemen. Elvégre, gondoltam, csak egy szeretőre van szükségem. Semmi bonyodalom. Ez volt a terv.

Bence

Ekkor még nem a mostani, multi munkahelyemen dolgoztam, hanem egy kisebb fejvadász cégnél. Tizenketten voltunk az irodában, ebből négy fiú. Az egyikük, Bence, mióta beléptem a céghez, kerülgetett: reggelit hozott a pékségből, együtt ebédeltünk, megdicsérte a ruhámat, kinyitotta előttem az ajtót. Folyton azzal viccelődtek a többiek, hogy ő a „férjem”. Gondolom, minden munkahelyen van ilyen párocska. Ezzel a felállással csak egy probléma volt. Hogy Bence valóban a férje volt valakinek – méghozzá egy kedves, szép, fiatal, Zoé nevű lánynak. Egyetemi szerelem volt, hamar baba és házasság lett belőle. Hamar ki is hűlt.

Ez azonban nem mentség arra, hogy amikor elmeséltem Bencének, mennyire megviselt a szakítás – ezúttal végleg –, ő pedig felajánlotta, hogy este menjünk el sörözni – amit pontosan tudtam, hogy fel fog ajánlani –, akkor elfogadtam ezt az ajánlatot, és elmentem vele sörözni. A sörözésből aztán vodkázás lett, a vodkázásból csókolózás, a csókolózásból pedig egy részeg, elkapkodott, nem túl kielégítő – még csak nem is szeretkezés: szexelés az immár teljesen milántalan albérletemben. Bence fáradt volt, unalmas, és önző. Most már egyáltalán nem is tetszett. Bántam az egészet. Néztem az ágyból, miközben öltözködött, vette magára a nadrágját, sietett vissza a feleségéhez, akivel szemben hirtelen nagy lelkifurdalást éreztem: és elhatároztam, hogy ez soha többé nem fog megtörténni.

Persze megtörtént. A nappali, behízelgő Bence el tudta velem hitetni, hogy az éjszakai, nyers, pökhendi Bence talán nem is igaz. És mindeközben annyira gyötrődtem Milán miatt, hogy a következményekkel mit sem törődve belementem Bencével egy meglehetősen laza szeretői kapcsolatba. A meglehetősen lazán leginkább azt értem, hogy tulajdonképpen nem is volt jó, a jó semmilyen értelmében. Nem igazán élveztem a szexet, nem szerettem a társaságát, csak azért voltunk együtt, mert kellett valaki, akire gondolni tudok. Rettenetesen magányos voltam.

Bence az irodán kívül teljesen más volt, mint amilyennek előtte képzeltem – amikor még azt képzeltem róla, amit csak akartam. Felszínes volt és sokszor szinte sértő. Nem voltak közös témáink. A legtöbb dolog, amit én szerettem, vagy amiért éppen rajongtam, őt teljesen hidegen hagyta. Ráadásul egy idő után olyanná váltam számára, mint valami másodfeleség – és ez a helyzet neki tökéletesen megfelelt. Sőt, elkezdett panaszkodni a valódi feleségére.

Zoé

Zoé fiatal, törékeny, érzékeny lány, akit az anyaság, az egyedüllét és valószínűleg Bence tramplisága csak még érzékenyebbé tett. Furcsa, mert ahogy Bence egyre többet panaszkodott róla, úgy vált számomra egyre szimpatikusabbá, és egy idő után azon kaptam magam, hogy egy csomót gondolok rá. A babájuk már bölcsis volt, de Zoé nem ment vissza dolgozni, a doktoriját csinálta a háztartás vezetése mellett. Bence szavaiból az derült ki számomra, hogy sokkal intelligensebb lehet, mint a férje, és hogy nagyon frusztrálja, hogy egy csomó mindent nem tud megosztani Bencével. Mindeközben Bence lekezelően beszélt róla, csak azért, mert nem takarította rendesen a fürdőszobát (legalábbis szerinte), és hasonló „bűnöket” követett el. Ahogy Bence megosztotta velem Zoé – számára érdektelen – témáit és gondolatait, egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy én bezzeg tudnék beszélgetni ezzel a nővel, mert ugyanazok a dolgok érdekelnek. Nyomozni kezdtem utána a Facebookon, arról álmodoztam, hogy találkozunk és elhívom kávézni. Mindezzel párhuzamosan pedig kezdtem őszintén megutálni Bencét. Egy idő után már csak azért találkoztam vele, hogy Zoéról meséljen.

Végül csak összeszedtem a bátorságomat. Kiszúrtam, hogy Zoé elmegy egy slamestre, amin természetesen Bence nem vett részt: én viszont, tiszta lámpalázasan, beültem rá, és valahogy pont mellé keveredtem. Nagyon gyorsan beszélgetésbe elegyedtünk, mert az összhang, amiről addig csak álmodoztam, valóban megvolt: közös érdeklődési kör, közös gondolatok... és olyan vonzalom, amilyet én még soha, senkivel kapcsolatban nem éreztem. Nézzétek, nem vagyok leszbikus, sosem gondoltam volna addig, hogy valaha nőre fogok úgy tekinteni. De ott állt előttem ez a kicsi, kedves nő, ez az anyuka, aki nagyjából úgy festett, mint egy szédítően okos tizenhat éves kamaszlány... és nem tudtam semmi másra gondolni, csak hogy szeretném, ha az enyém lenne. Beszélgettünk, én meg egyre jobban belehabarodtam. Álltam egyik lábamról a másikra. Bámultam a száját, a kulcscsontja mélyedését. Aztán bocsánatot kértem tőle, hazamentem, és sírtam. Sírva olvastam el az üzenetét, amiben kávézni hívott. Borzalmasan felkavart a dolog, mert tudtam, hogy valami visszafordíthatatlan kezdődött el, valami, ami a végén vagy talán már közben is, nagyon fog fájni valamennyiünknek.

Őrület

Elkapkodott találkozások következtek. Sok beszélgetés, hallgatás, sok elpirulás. Zavar. Egymás mellett fekvő kezek kávéházak asztalain, amik nem merik megérinteni egymást. Hogy mennyi idő telt el az első csókig? Vagy addig, amíg egymás szemébe mertünk nézni? Vagy amíg feljött az albérletembe, és lefeküdt arra az ágyra, amire a felbukkanása óta Bencét már nem engedtem oda? Fogalmam sincs. Minden összemosódik. Egy őrület volt az a nyár. Olyasfajta őrület, amit nem gondoltam, hogy valaha érezni fogok, vagy hogy közvetlenül Milán után ennyire érezni fogok... egy nő iránt. Olyan, mintha az a nyár csupa vattacukor, könnyű rozéfröccs, fehér ruha, perzselő napsütés és nevetés lett volna. Ha jobban meggondolom, alig párszor szeretkeztünk csak... én dolgoztam, ő nagyon nehezen tudta magát elkérni Bencétől, akkor is csak néhány lopott óránk, félóránk volt. Akadt olyan is, hogy beteget jelentettem, csak azért, hogy napközben vele lehessek. Feküdtünk a Margitszigeten, meg a Palatinuson, barnultunk, egymás testén pihent a kezünk. Emlékszem, a vékony ujjai nyoma egyszer meglátszott a hasamon, annyit barnultam, miközben ő elaludt mellettem, én meg nem mertem vagy nem akartam felébreszteni.

Aztán valami kezdett megváltozni. Minden idillnek vége szakad egyszer. Egyre hidegebb lett. Egyre kevesebb lett az időnk – főleg az övé. Én pedig hiába kapálóztam. És egyszer felhívott, és annyit mondott, hogy nem szeretne többet találkozni velem, mert ez így nem helyes. Hogy ő Bencéhez tartozik, és helyre kell hozniuk a kapcsolatukat. Igazat adtam neki. Mert ez valóban így volt. Örültem neki, hogy nem derült ki, hogy én... nos, hogy nekem sikerült egy házaspár mindkét tagját a szeretőmmé tennem. De tudtam, hogy nem ez a lényeg.

Zoé sosem fog erről beszélni. Remélhetőleg Bence sem. Mert ha van valaki, akinek nem akarom az érzéseit megbántani, az az én kamaszlány testű kis szeretőm. Annyira hiányzott utána, hogy hónapokig úgy mászkáltam, mint akit fejbe vertek. Csoda, hogy nem rúgtak ki a munkahelyemről. Vágyat éreztem, szégyent, fájdalmat. Mindezek mellett már egyáltalán nem jutott hely Milánnak. Már más miatt gyötrődtem. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megjelennék Bencénél, mint egy hősies lovag(nő), és megmenteném a szerelmemet egy olyan férj karjaiból, aki nem szereti, és akit talán ő maga sem szeret. De tudtam, hogy ezt nem tehetem meg. Egyrészt mert ez az ő döntése volt. És ott volt a baba is. Ha ő a családját akarja, akkor a családját akarja. Eléggé védhető álláspont.

Másrészt pedig tényleg, azelőtt és azóta sem vagyok leszbikus. Ahogy szerintem Zoé sem. Nem szeretem a lányokat. Kicsit attól félek, Zoéban sem a nőket szerettem – hanem saját magamat, a Milán által megbántott lényemet láttam. A magányomat akartam megvigasztalni és megszeretni. Sikerült. Úgy-ahogy. Így maradt meg mindez egy nagy, felkavaró, gyönyörű nyári kalandba zárva.

Nézegess képeket Marilyn Monroe-ról, mielőtt szexszimbólum lett