Egészen más miatt mentem el pszichológushoz. A második férjemmel másfél évig próbálkoztunk, de a vágyott gyerek nem jött össze. 38 éves voltam, mondhatni, utolsó pillanatok, kicsit kikészültem, a férjem azt tanácsolta, az orvosi mellé lelki segítséget is vegyek igénybe. Megfogadtam, elmentem egy szakemberhez.

Eleinte idegesített a terápia. Nem értettem, miért kell a szüleimről meg a korábbi kapcsolataimról beszélni, amikor nekem itt és most kell a megoldás. Nagyon nehezen és lassan fogtam fel, mennyi minden halmozódott fel a múltamban, amivel egyáltalán nem kezdtem semmit egészen mostanáig.

Anya labilis

Apukám kedves, szelíd ember volt. Nem is értem, hogy viselte el anyut. Aki nem volt ugyan a legsátánibb ember a világon, de – és utólag már megértettem ezt is – vészesen labilis volt ahhoz, hogy gyerekei legyenek. Néha nagyon kedves volt hozzám és húgomhoz, máskor tudomást se vett rólunk. Váltakoztak az ölelős és a hanyagolós időszakok, sosem tudtuk, mi következik, emiatt féltünk tőle. Apu igyekezett pótolni a stabilitást, ami anyámból teljességgel hiányzott, de nem sikerült maradéktalanul. Amikor felnőttünk, a húgom sietve külföldre ment dolgozni, én pedig – kis túlzással – hozzámentem az első fiúhoz, aki szembejött az utcán. Huszonkét éves voltam ekkor.

A kis mamlasz

Rolandot egy részeg éjszakán ismertem meg. Utólag ismerem fel, mennyire hasonlított apura. Kedves, kissé mamlasz srác volt, és fülig szerelmes belém.

Néhány hónap múlva azonban idegesíteni kezdett. Lassan olyan dolgokat és érzéseket hozott ki belőlem, amiket addig nem ismertem magamból. Zavart, hogy nem akar jogosítványt szerezni, hogy szó nélkül eltűri, ha félrelökik a villamoson, hogy társaságban többnyire szótlan. Olyan dühítően férfiatlannak tartottam. Eleinte csak a négy fal között szóltam be neki. Aztán már mások előtt is. Úgy éreztem, mindenki látja, mekkora rakás szerencsétlenséghez mentem feleségül, és ez rám nézve mennyire ciki. Nem jutott eszembe, hogy inkább az én viselkedésem a szánalmas. Őrjítő, mennyire ostoba és öntudatlan voltam.

Roland pedig némán tűrt. Szorongó kutyatekintete egyre agresszívebbé és gonoszabbá tett. Egy idő után már képtelen voltam emberi hangon szólni hozzá, szapultam az utcán, a boltban, a nyaralóhelyen, a fürdőben, a moziban. Értéktelenségét még nyilvánvalóbbá tette számomra, hogy anyám folyton a védelmébe vette, és számon kérte, mégis hogy bánhatok így egy ilyen derék fiatalemberrel. Mintha csak olajat öntött volna a tűzre.

Két év házasság után bedobtam a törülközőt. Ennél jobbat érdemlek, gondoltam. Egy ilyen nyámnyila alaknál. Úgyhogy egyszerűen túladtam rajta, mint egy használt bútoron.

Szinte szó nélkül váltunk el, boldog voltam, hogy megszabadultam tőle, és egészen harmincas éveim végéig csak úgy jutott néha eszembe, mint életem egyik óriási tévedése.

Megvilágosodás

A terápia közben azonban más fénytörésben kezdtem látni a dolgokat.

Roland sűrűn meglátogatott az álmaimban, és egyre erősebb bűntudatot facsart ki belőlem. Egyértelművé vált az összefüggés anyám viselkedése és az én egykori gonoszságom között. Hogy tehettem ilyet, nyilallt belém naponta többször is, miközben rákerestem Rolandra a Facebookon, és örömmel konstatáltam, hogy nős, és van két gyereke. Neki sikerült. Én a válásom és a második házasságom között több mint tíz évet lébecoltam el az életemből. És most már talán gyerekem sem lesz.

Sokáig gondolkoztam azon, hogy felveszem a kapcsolatot vele, és elmondom, mennyire sajnálom, ahogy viselkedtem. Hogy már nem az a szemét, bántalmazó, önző ember vagyok. Aztán letettem róla. Az ő élete – már amennyire hinni lehet egy közösségi oldalnak – rendben van. Minek bolygassam a múlttal, amit remélhetőleg sokkal bölcsebben zárt le, mint én?

Most 42 vagyok. A tesóm nem jött haza külföldről. Még mindig járok terápiára. Anyámmal néha találkozunk, felszínes dolgokról beszélgetünk. Gyerekem nem lett. De legalább a második férjemet úgy szeretem, és úgy bánok vele, ahogy megérdemli.

Galériánkból megtudhatod, mit említünk meg mindig a pszichológusnál...