Azok a hetvenes évek

Nagyon szerettem a szexet fiatal koromban. A házasságom előtt sok hosszabb-rövidebb kapcsolatom volt, és hála istennek, megismertem a partnereimtől jó néhány kellemes fogást. A hetvenes évek szabadabb légköre, a poszthippizmus, a beatkoncertek, a miniszoknyák, az AIDS nélküli világ – mind-mind kedvezett annak, hogy szabadon és kísérletezően éljünk, mint a madarak.

Házasság mínusz szenvedély

Már elmúltam harminc éves, amikor a sors összehozott Áronnal. Komolyabb, szűziesebb volt a korábbi ügyeimnél, és valamiért pont az ártatlansága, a félszegsége fogott meg. Az is nagyon tetszett, hogy néhány hónap után megkérte a kezem, mert számára fontos volt a házasság. Elfogadtam az ajánlatot. Még mindig fiatalok voltunk, igencsak szerelmesek, úgy éreztem, itt az idő, hogy lezárjam a kísérletező korszakot és végre családot alapítsak, ahogy a szüleink is tették.

Áronnal nagyszerűen ment az együttélés. Született két fiunk, és ő remek apa volt. Pont a megfelelő arányban dolgozott, azaz se túl sokat, se túl keveset. Figyelmes és szeretetteljes férj volt mindvégig, jókat beszélgettünk, fűztünk, utaztunk, sorolhatnám. Minden tökéletesen sikerült tehát a majdnem hirtelen házasságunkban. Egyetlen dolgot kivéve.

Igen, arról van szó. A szex valahogy már az elején sem tündöklött köztünk, és ez – gondoltam én – Áron félénkségéből adódott. Az istennek se bírt feloldódni az ágyban. Tehettem akármit, kényeztettem orálisan, meglovagoltam, bevetettem az összes tanult trükkömet, de sosem sikerült levarázsolnom róla az örökké feszítő pszichés béklyót. Nem volt persze rossz sem az együttlét, nehogy félreértse valaki. Élveztem én. Csak épp valami hiányzott. Az a kitörő, féktelen, eszét vesztett szenvedély, akárcsak egyetlen pillanatra, ahogy a hetvenes évek mámorában nem egyszer tapasztaltam.

Komolyan vettem a gyűrűt, tényleg elköteleződtem mellette. Megszoktam a „stílusát”, megtanultam, hogyan élvezzem azt, amit nyújtani tud. Érdekes, arra valahogy nem gondoltam, neki mit kell megszoknia, elfogadnia énbennem.

De nemrég erre is fény derült.

Krízis

59 éves múltam már, Áron pedig 57 volt, amikor váratlanul a középkori válság összes tünetét produkálni kezdte. Vett egy új autót meg egy menő bőrdzsekit. Nekiállt szlengben beszélni, mint egy paródia. El akart utazni Vietnámba, Kambodzsába, akárhova, csak messze innen. Aztán néhány hónap után ágynak esett, és ki se akart kelni onnan. Depresszió, mondta a nagyobbik fiunk fontoskodva, aki pszichológusnak tanult. Apa, menj el, és kérj gyorsan segítséget!

Áron szerencsére nem szenvedett pszichológusfóbiában, mint annyi férfi, akit ismerek. Megfogadta a fia tanácsát, és felkeresett egy szakembert. Néhány hónap után az egyik ülésről vörös szemekkel jött haza, és arra kért, üljünk le beszélgetni.

Az a beszélgetés majdnem két napig tartott. Áron elmondta az összes félelmét és szorongását, ami majdnem harminc éven át nyomasztotta. A múltam, mielőtt találkoztunk. Az a sok férfi, akivel együtt voltam. A szexuális és szociális tapasztalataim, amit tabusítottunk – valóban nem ejtettünk róla szót szinte sohasem. A köztünk lévő különbségek. A kisebbrendűségi érzései, amiket önmaga előtt is tagadott hosszú éveken át.

A Megújulás

Teljesen letaglózott. Rájöttem, hogy igaza van, és a felismerés szinte agyonnyomott. Hiszen én magam sem gondolkodtam el rajta, hogyan éltem tizennyolc és harminc között! Oké, ilyen volt a korszellem, de vajon szívesen mesélnék róla a fiaimnak? Elmesélném, mit tett anya 10-12 éven át? Biztosan nem.

A pszichológus javaslatára mindketten elmentünk hozzá, és sikerült egyre jobban kibeszélni, ami Áront nyomasztotta, és – mit tagadjam – most már engem is. A házasságunk sikerét mutatja, hogy képesek voltunk a megújulásra. A majdnem egyéves terápia alatt nemcsak a lelkünk tisztult meg, de a testünk is.

Az egyik hétvégén Áron se szó, se beszéd ráfektetett a konyhaasztalra, és lehúzta a bugyimat. Őrjítő élmény volt, úgy nedvesedtem be egy pillanat alatt, mintha húsz éves lennék. Hatvan éves koromban. Jobb volt, mint bármikor harminc éves korom előtt. Eltűnt a hetvenes évek utáni hamis nosztalgia. Mert a férjemmel szeretkezem, akit szeretek, és aki nem félt szembenézni a gátlásaival és a félelmeivel még azelőtt, hogy végleg késő lett volna.