... hiszen ott a műtőben egy remegő szívű édesanya is megszületett velük együtt, kicsit hirtelen, kicsit sokkosan, fel sem fogva igazán, hogy mi is történik körülötte valójában.

Én voltam az az édesanya. Emlékszem, hogy aggódtam – és azóta folyamatosan az életem része ez az érzés - tudtam, hogy anya lettem, hogy gyermekeim születtek és már nekem kell róluk gondoskodnom, de eleinte nem éreztem, hogyan is kell édesanyának lenni. Megrémültem a gyermekeim látványától. Úgy éreztem erre nem leszek képes. Nem így képzeltem el az anyává válásomat. Nem így terveztem.

Az elmúlt évek alatt pedig sokszor kérdeztem magamtól, hogy: Miért? Miért kaptam ezt a feladatot? Azt mondják az ember akkora „terhet” kap, amekkorát elbír, de én sokszor úgy éreztem, nem tudok ezzel megbirkózni.

Folyton küzdöttem a dilemmáimmal és rossz anyának éreztem magamat, amiért nem tudom mind a két babát egyszerre az ölemben tartani, hogy mindig el kellett döntenem melyiküket veszem ki előbb a kiságyból és még sok más dolog miatt gondoltam úgy, hogy kevés vagyok, nem tudok elég jó anyukájuk lenni az ikreknek.

Sokáig nem mertem arról beszélni, hogy az ikrek érkezése számomra az egyik legnagyobb meglepetés, de sokk is volt az életemben. Az első olyan dolog, amit nem irányíthattam, csak felköthettem a nadrágomat és tudva, hogy sokszor erősnek, határozottnak és kitartónak kell lennem, elkezdtem tenni a dolgomat.

Mikor két gyermeket kapsz az élettől ajándékba, akkor elfogadod a rád bízott feladatot és igyekszel a lehető legjobban nevelni őket, még akkor is, ha néha azt sem tudod hol áll a fejed.

Ha ma rájuk nézek, nem tudom mikor teltek el az évek és mikor nőttek meg ilyen nagyra. Hogyan lehetek én már 5 éve anyukája ennek a két szilaj lánynak, akik az elmúlt nyáron hirtelen megnyúltak és az arcukon is kevésbé látszik már az a kisgyermekes kerekdedség, mint korábban.

Az elmúlt évek során talán nem telt el úgy nap, hogy ne kérdeztem volna meg magamtól: Jól csinálom? Jó anya vagyok?

Amikor gyermekünk születik, megszületik vele együtt egy anya is. Néha nem egyszerű anyának születni és nem is egy percig tart, mikor megpillantjuk a gyermekünket, Ő pedig felsír. Néha nem olyan, mint amilyennek elképzeltük vagy a képeken látunk a magazinokban és reklámokban. Abban a pár pillanatban örökre megváltozik az életünk, de ez nem jelenti azt, hogy hibátlanul, tökéletesen kell csinálnunk.

Ma már látom, hogy mindez együtt jár az anyaság olykor rögös tapasztalatszerzésével és a néha viharos érzéseimért nem kellett volna olyan sokszor marcangolnom magamat vagy bűntudattal küzdenem.

Magunkról és a gyermekeinkről, erről a nehéz, de gyönyörű hivatásról. Mert senki sem születik anyának és a tapasztalatok sem kopogtatnak azonnal az ajtónkon, amikor hazaérünk a kórházból az újszülöttünkkel.

A lányaim születésnapjában ott vagyok én is. Az anyukájuk! Boldogan és büszkén, hogy már ilyen nagyok és egészségesek, kicsit szomorúan, hogy a kisbabás hétköznapok végleg elmúltak, új kihívások jönnek a szobatisztaság, a hozzátáplálás vagy az ovis beszoktatás után és új örömök is ebben egészen biztos vagyok. És bevallom, mint minden évben idén is sírni fogok kicsit, titokban, amikor nem látják (ahogy most is, amikor ezeket a sorokat írom), hogy minden kihívás és anyai botlásom ellenére mennyire nagyszerű gyerekek lettek. Büszke vagyok rájuk és hálás vagyok nekik, hiszen ők tettek azzá a nővé és anyává, aki ma vagyok. Mellettük felnőttem, határozottabb, bátrabb és kitartóbb lettem. Megtanultam, hogy mennyire erős vagyok, hogy akkor is van humorom, ha a helyzet nem túl rózsás és el tudok érni bármit, ha hiszek magamban.

Ez az édesanya megmutatta, milyen is tud lenni a cukormáz mögött az anyaság: