Playboy Nagyinterjú - Kiss Tibi

2019. December 26.

Forrás: Hajdu András / PLAYBOY

A Quimby énekese, a képzőművész-zenész Kiss Tibi pedig emblematikus figurája a honi rock and roll világnak.

Mikor volt a kezedben utoljára gitár?

Húsz perce. Próbáltunk a zenekarral, onnan jövök.

Van olyan nap, hogy nem gitározol?

Nem szeretem, ha úgy alakul. Ha csak két napra megyek valahova, akkor is viszek magammal utazógitárt. Egyszerűen elkezdenek maguktól mozogni az ujjaim. Nem azért, mert annyira kvalitásos muzsikus vagyok vagy annyira szükségem lenne rá, csak szeretem szorongatni a buszban, a tévé előtt. Szeretem, ha ott van az ölemben, megfogok egy akkordot, birizgálom. Ez néha idegesít másokat. A jelenléte a fontos a hangszernek, amolyan fétis, hogy egy-egy motívum bármikor előjöhessen. Van egy kicsi gyakorlógitárom, 40 vagy 50 centis ukulele, azzal boldogítom a kollégákat. Egy darabig állandóan nálam volt. Eleinte azt mondták, jaj, de édes, aztán egy idő után elkezdtek elég ingerülten nézni.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy többször is láthattam a Quimbyt a kezdet kezdetén Dunaújvárosban, még ismeretlen kocsmazenekarként. Akkor a bátyád is veletek játszott, de őt pár évvel később kitettétek. Azóta eltelt majd’ 20 év. Szoktál vele erről beszélgetni?

Endre zárkózott fiú, de néhány reakciójából azért látszik, maradt benne tüske. Ő a bolygón élő emberek közül a legkomolyabb és legkeményebb kritikusunk, a mai napig. Amúgy nem egyik percről a másikra történt ez a szakadás, ment egy évig a huzavona, aztán egy koncert után sírva-összeborulva történt meg. Tudtuk, hogy ez így lesz, nem volt egyszerű menet. De nem került szóba köztünk azóta. Néha mondja csak viccesen, hogy szépen kirúgtatok…

Ügyesek voltatok ezeken a kocsmabulikon a Kis csillagban, de bevallom, a Sziget-nagyszínpad lehetőségét nem láttam bennetek.

…mi láttuk! (nevet)

…önbizalom nélkül nem is ment volna, az biztos. Mikor érezted először, hogy a Quimby kitörhet a „helyes alterzenekar” kategóriából?

Ez annyira fokozatosan történt, hogy nem lehet pontosan megállapítani. Nem a Sziget lebegett a szemünk előtt, mert nem az volt álmaink táptalaja. Mi egy olyan klubzenekarra gondoltunk, ami játszik itthon mindenfelé meg mászkál külföldre is. Az életformánkkal nőttünk egybe, nem tudtuk a zenélést ettől különválasztani. Lejártunk az éjszakába, buliztunk, zenekarokat hallgattunk, aztán már minket is hallgattak, játszottunk, belenőttünk a közegbe. Csak annyiban különböztünk a többi vendégtől, hogy felkeltünk az asztaltól, odamentünk a sarokba, és elkezdtünk püfölni a hangszereket, aztán visszaültünk, söröztünk tovább. Annyiban különböztünk a közönségtől, hogy vittünk hangszert a kocsmába. Először öten jöttek meghallgatni, aztán tízen, húszan… Mindenhova elmentünk, ahol lehetett zajongani. Emlékszem olyan kocsmára, ahol a tér felét elfoglaltuk a hangszereinkkel. És amikor már volt pár száz fős táborunk Budapesten, elkezdtünk vidékre járkálni, és mindenhol pont 57 ember volt. Pécsen is, Miskolcon is valamiért.

Forrás: Hajdu András / PLAYBOY

A mágikus ötvenhét fős közönség. Sok zenekar mesél erről a lépcsőfokról, mint igazi korszakhatárról a banda történetében.

Mi is próbáltuk megugrani ezt a számot. Vidéki turnét szerveztünk, de nem tudtuk kifizetni a buszt, szóval nem volt egyszerű összehozni. Ösztönösen, lelkesedésből csináltuk, nem pedig felépítettük, mint egy vállalkozást. Mindenestre annyira jól sikerült, hogy legközelebb, amikor arra mentünk, akkor nem 57, hanem 100 vagy 120 néző volt, később már 150 meg 200. Ha felléptünk 150 ember előtt Pécsen a Rákban, akkor az volt nekünk a Nagyszínpad. Ott is úgy játszottunk, mintha az életünkért küzdenénk. Nem is tudom, olyan heroikusak voltak ezek az évek… néha baseballütővel, néha viperával találkoztunk, amikor a gázsinkat akartuk elkérni. Kaotikus, szürreális éjszakai élet volt ez, amiben próbáltunk lavírozni. Amikor már hívtak a Sziget-nagyszínpadra, nem éreztük ezt akkora különbségnek. Legfeljebb annyit, hogy ott túl nagy minden, így gyorsan összehúztuk magunkat.

Hat tagja van a zenekarnak, ráadásul mindenki erős karakter. Ebből jönnek a bajok: hat embert kell összeszervezni, hat véleményt kell összehangolni, hat lelket kell ápolni, ráadásul a gázsi is hatfelé megy. Miért jó ez?

Nyolcfelé megy, bocs, van még a menedzser és a közös zenekari pénz is, plusz technikusok, sofőr, ajjaj… (nevet)

Akkor miért is jó, hogy ennyien vagytok?

Hát a gázsi elosztása szempontjából biztos nem a legjobb, ezt sosem mondtam. Így alakult. Mondjuk, örülök, hogy végül nem mi lettünk a 200 tagú cigányzenekar. Nyilván nehezebben eltartható így ez a produkció, de mire a pénz szóba került ebben a zenekarban, addigra már hosszú út állt mögöttünk. Addig legfeljebb a buktáinkról beszéltünk.

Miből éltetek akkoriban?

Mindenki másból. Volt, akinek civil munkája volt, néhányan főiskolára jártunk, ahol ösztöndíjat kaptunk. Képeket is festettem. A beeső kis gázsi ilyen plusz pénz volt, amit el tudtunk költeni azokon a helyeken, ahova mentünk játszani. Ivópénz volt. Egyébként olyannyira, hogy volt, mikor a gázsi nem is pénz volt, hanem egy rekesz ihatatlan boroskóla. Aztán meg, amikor ismertebbek lettünk, lett két rekesz ihatatlan boroskóla. Még ezt is megspórolták a tulajok – igaz, a gázsit is ott költöttük volna el. Az éjszakai életben ott volt a zenekar, nappal meg az iskola. A műterem és a kocsmák között ingáztam, néha hazamentem aludni. Amikor nem játszottunk, akkor is a kocsmákban voltunk, szerettük azt a bohém világot, zenészek, irodalmárok, képzősök üldögéltünk együtt, és megváltottuk világot.

Fontos számodra, hogy barátokkal zenélj?

Mindenféleképp, hiszen a zenélés, amit a közönség lát a színpadon, nem olyan vészes – de ezekkel az emberekkel sokkal-sokkal több időt kell tölteni. Többet, mint egy házasságban. Sokkal jobb egy olyan zenész, aki nem tökéletes, de jól el lehet vele röhögni meg a mikrobuszban hülyülni, mint egy vérprofi zenész, aki viszont egy fasz. Mi meg úgy alakultunk, hogy előbb volt a baráti társaság, aztán osztottuk be, ki milyen hangszert kap.

Rendben, értem én ezt a zenekari evolúciós láncot meg love and peace szellemiséget, de egy főnök minden bandába kell. Ez te vagy?

Inkább valamiféle karmester vagyok, aki dobálja az ötleteket, hozza a terveket, de döntéseinkben demokratikusan működünk.

kiss tibi,quimby,playboy,interjú,nagyinterjú

Forrás: Hajdu András / PLAYBOY

Sok felkérést kapsz, mint szólista, hogy közreműködj különböző produkciókban, mint például a Budapest Bárnál. Mennyire más számodra ezekben a helyzetekben felmenni a színpadra, mint egy Quimby-koncerten?

Legtöbbször hasonló szerepet töltök be, díszpinty a fronton, általában énekes-gitáros szerepre hívnak. Olyan nincs, hogy akkor játsszak el egy cimbalomszólót. Van, ahol csak énekes vagyok, s elsőre fura volt, hogy nincs gitár a kezemben. Más frontemberekkel is beszélgetünk néha, hogy mit csináljon az ember, amikor nincs gitár a kezében. Lovasi Bandi mondja, hogy olyankor csettinget, de lehet frankón gesztikulálni, mutogatni a csillagok felé, meg ilyenek. Az élmény hasonló, mint a Quimbynél, csak valahogy kevesebb a felelősség és az infó a fejben. A zenekarnál én nem csak a saját szerepemre figyelek, hanem az utolsó csavarig mindenre. Régen azt is tudtam, hogy melyik vidéki klubban hol van a konnektor, hogy tudjuk, mennyi hosszabbító kell. Ami hülye dolog. De valahogy úgy alakult ki, hogy nem csak a saját dolgomra, hanem az egészre figyelek.

Gondolom, egyre több és több felkérést kapsz, mint önálló alkotó. Hányra kellett eddig nemet mondanod?

Sokra. Az utóbbi években megszaladt az ilyen felkérések száma. S az elutasítások legfőbb oka természetesen az időhiány. Egy csomó klassz munkára kellett emiatt nemet mondanom. Muszáj szelektálni. Én nagyon kevéssel ellennék egyébként: a Quimby, meg hogy festegetek, totálisan kitöltené az életemet. Sőt, majdhogynem azt mondom, már sok is. Mert a koncerteken és próbákon kívül dalokat kell szerezni, szöveget írni, molyolni apróságokon. És akkor még ott a festés, én ezzel lefedném az életem. De vannak olyan ügyek, amikre olykor elmegyek, és nem mondok nemet, mert tényleg jó buli, érdekes kihívás.

Mi volt a legextrémebb felkérés, amit nem vállaltál el?

Volt egy filmes felkérés, amiben vadul dugnom kellett volna, természetesen meztelenül.

S ez kizáró ok volt?

Részint emiatt. Vannak munkák, ahol tudom, nem a képességeim miatt, hanem a népszerűségünk miatt, marketingokokból tennének be. Éppen ezért vannak olyan tévéműsorok, amiket nem vállalok el, nem szeretem a riportokat se nagyon… Mi a faszt mondjak már, veled is szívesen elbeszélgetek egy kávé mellett, bár lehet, hogy nem lennél ennyire kíváncsi…

Forrás: Hajdu András / PLAYBOY

Mára a magyar rock ’n’roll kanonizált legendája lett megtisztulásod története 2003-ból. Aki nem ismert volna akkoriban, a Family Tugedör DVD-n láthat egy rövid jelenetet, amelyben módosult tudatállapotban szónokolsz és randalírozol egy koncert végén. Minek a hatására döntöttél úgy, hogy elég ebből, és új életet akarsz kezdeni?

Ez egy rém egyszerű történet. 2003 májusában vonultam be Komlóra egy bentlakásos intézetbe, ez amolyan utolsó utáni lehetőség volt. Előtte évekig köröztem a szarral kevert semmiben. Teljesen leépültem mentálisan, fizikailag, mindenhogy, a sok kórház és elfogyasztott pszichológus után jött ez az utolsó utáni kísérlet, hogy talán van remény. Mert akkoriban már kezdtem elfogadni, hogy nem lesz kimászás, ebből nem lehet felépülni, kigyógyulni. Gondoltam, ott ülök majd Lipóton. Láttam filmen, meg olvastam róla, hogy ebbe bele lehet őrülni, de hogy pont én őrülök bele, és ennek ráadásul tudatában is vagyok… Egyetlen lehetséges útnak azt élem meg, hogy vagy felkötöm magam, vagy itt élem le az életem Lipóton. És ez annyira reális gondolat volt, amennyire reálisan olyan állapotban voltam, hogy tényleg… Végül 13 hónapot töltöttem Komlón, szinte teljes izolációban, s ez mentett meg.

Akkoriban mennyi esélyt láttál arra, hogy valaha lesz még Quimby?

Nem sok esélyt láttam rá, mikor lementem. Minden olyan dolog, ami aktív életet kívánt, nagyon távol került akkor. De a komlói tartózkodás első pár hónapja alatt már éreztem, ahogy jön vissza az élet belém. Eleve voltak ott hangszerek, volt gitár, újra rátaláltam a muzsikálás örömére. Írtam is, de csak fejben. Ez nem alkotótábor volt, nem lehetett félrevonulni s írogatni. Össze kellett szednem fejben, meg foszlányokban… Egyébként mindig írok dalt, nem kell hozzá nyugi. Később ezek a foszlányok lettek a próbák kiindulópontjai. Rengeteg ötlet volt, amik ott születtek, később összevissza máshol. De egy dolgot biztosan éreztem: ha van bennem alkotási vágy, akkor az azt jelenti, hogy már jobban vagyok.

Azóta egy kortyot sem ittál, más szerekhez sem nyúltál. Én is számtalanszor találkoztam veled, tanúsíthatom, a legdurvább ital, amit a kezedben láttam, egy bögre zöld tea volt. Csak így működhet? Teljes absztinenciával?

Ja, kottajózan vagyok. De én ezt nem érzem visszafogásnak. Bármilyen fura, ez annyira természetes most, mint annak idején a másik oldal volt. Jó: az is benne van, hogy én azt az életformát már kifosztottam és meguntam. A megborulás előtti időszakban próbáltam változtatni, mert egyszerűen elég volt. Az elején volt egyfajta sóvárgás, amikor nem éltem már ezekkel a szerekkel, de agyban meg emocionálisan kötődtem ahhoz az életformához, és vélhetően ez munkált bennem valahol alant. De idővel úgy elsorvadt az igényem a drogozásra, az alkoholizálásra, hogy most már nagyon fura lenne, ha a pultnál kérnék egy bort vagy rágyújtanék egy spanglira.

És hogy küzdesz meg a hülye haverokkal, akik vállon vernek, és azt mondják: gyere, rocksztár, igyunk egyet?

Ez sokszor előfordul. Ilyenkor azt mondom, basszus, erről lekéstél, én már megittam a részem. Vagy, hülye mohó voltam, előbb kellett volna jönnöd pár évvel. Elütöm tréfásan a dolgot. Van, aki nem érti, van, aki megsértődik, hogy nem akarok inni vele egy jó páleszt, pedig ő főzte. De ezek az emberek nem ismernek. Meg a másik oldal, hogy reflexből küldenek egy jointot, aztán ő kér elnézést, hogy ja, bocsánat.

Forrás: Hajdu András / PLAYBOY

Papírod van róla, hogy diplomás képzőművész vagy. Ellenben nekem úgy tűnik, ezen a téren nem vagy túl produktív.

Lehet, bár én nem így élem meg. Az biztos, hogy amibe időt fektetek, abban lehetek jó. Most pont készülök egy képzőművészeti könyvvel, de a többi elfoglaltságom miatt lassan halad. Majd ha kész lesz, meglátjuk. Most is van utazó kiállításban három képem. Rég volt önálló kiállításon, mert mire megszületik pár kép, jönnek az emberek, és elviszik.

Ezek szerint vevő mindig lenne a képeidre. Tényleg, mennyit kóstál ma a piacon egy Kiss Tibi-olajfestmény?

Áhhh, megfizethetetlen… Ebben az árban biztos az is benne van, hogy nem akarok mindenáron eladni. Nem kenyérre kell, hál’Istennek. Meg én mindig festek ám, attól, hogy nem kerül vászonra. Most is festettem az Ördögkatlan Fesztiválon, Kapolcson pedig házat festettünk. Ezek kis projektek, performansz jellegű festések. Sok képet, rajzot adok ajándékba barátoknak, rajongóknak. Lehet, hogy azért érzel kevésbé produktívnak ezen a téren, mert a munkáimat soha nem lehet együtt látni, szerteszét megy a világba. De ettől még én folyamatosan próbálok dolgozni.

Egyszer azt mondtad a festészeteddel kapcsolatban, „ha szarul vagyok, hajlok a giccsre”. Ez a zenében is igaz?

Ahogy öregszünk, gyengébbek, fáradtabbak vagyunk, nem olyan harcosak. „Písz” meg szeretet. Én már gyerekkoromben is megkönnyeztem a filmeket – képes vagyok emocionálisan együtt lenni egy filmmel, amiben van romantika. A giccs meg olyan dolog, amivel nagyon szeretek játszani. Olyan helyzetekbe hozni a giccset, ahol nagyon feltűnő. Mondjuk egy roncstelepen kreálni valamit, ami nagyon giccses, legyen egy disznó pórázon… Vagy ott van a fény, a glitter, a selyem, a pop-art, a giccses karácsonyi film feeling, mellette a mocskos okádék, a csatornabűz, a rozsdás szar… A szélsőségek! Érdekes mód a köztes dolgok nem is annyira érdekelnek, pedig általában olyanok vagyunk.

Nem is olyan régen azt fejtegetted nekem, hogy egy kiszuperált metrókocsiban szeretnél lakni. Mert hallottad, hogy a BKV kiárusítja ezeket.

Tudod, milyen iszonyú drágák ezek? Amikor megtudtam, sajnos le kellett mondanom erről. Most épp az óriáshordókra vagyok rácuppanva. Arra nem kell építési engedély – hordókat egymásra, 6000 literestől fölfele belefér egy franciaágyszerű dolog… Kis szigetelés, kis moha, autólámpa a szeme… Kiváló tölgyfa, és szégyenszemre tűzifának adják el. Tudod, elöregszik az anyag. Hordónak nem jó, de háznak igen!

Boroshordóban nyaralni? Jól van, azért csak maradt benned valami az egykori bohémból… Számos díjat nyertetek az elmúlt években. Az Ajjajaj című dalotokat választotta a közönség 2009 legjobb magyar dalának. Ugyanakkor sokan azt mondták erre a számra, hogy ez már nem is quimbys, hanem olyan, mint egy kedves Zorán-dal. Hogy fogadod ezt a kritikát?

Tudtam, hogy miért mondják ezt. Egyszerűen működik az elme: az „ajjjajj” sokaknak Zorán, pedig valójában egy Leonard Cohen-idézet. Ezt többször elmondtam, de nem értették, miről beszélek. Aki ismeri a zenekart, tudja, hogy a ballada, mint műfaj mindig is jelen volt a Quimbyben. Sanzonok, keringők, amik emocionálisak és intimen próbálnak hozzánk szólni. Ez egy kis aranyos dal volt, nem nagyon dugta ki a fejét, és nem gondoltuk, hogy ennyire bejön. És itt jön a giccs kérdése. Lehet vele játszani, de nagyon vékony jég ez, ezért nem is mindig jön össze. Az éterien szép dolgokat nagyon szeretem. Azok nem giccsek. Azokat eredendően vagy sikerül megfogni vagy nem. A Most múlik pontosanban például úgy tűnik, sikerült. Az valóban jó értelemben vett szép dal. A rockzenében félnek a szép dolgoktól, mert el lehet csúszni, mint a banánhéjon: sokszor negédessé válik. De paradox módon éppen ezért kell nagyon bátran bánni vele. Mert a szép nem giccs, de a szépelgés az. Visszatérve az Ajjajajra: nem gondoltuk kiemelkedő dalnak, játszottunk benne a giccsel, lehet, hogy már-már túl is lőttünk a célon… franc tudja.

kiss tibi,quimby,playboy,playboy30,interjú

Forrás: Hajdu András / PLAYBOY

Ez egy férfimagazinba készülő interjú, azaz most jön a megkerülhetetlen téma. A magyar művészélet egyik menő, jóképű pasija vagy. Hogy viseled ezt a helyzetet? Mennyi kísértésnek kell ellenállnod? Egyáltalán: ellenálló típus vagy-e?

Nem csipázom ezt a szerepet, nagyon idegesítő. Régebben nem lovagoltak ezen, nem tudom, mi a fenén múlik, talán jobb ruhákat veszek fel? A mai napig nem fésülködöm, nem mosok hajat. Tán a fények meg a színpad…

Értem én az intellektuális zsörtölődést, viszont ne kerüld meg a kérdést. Ellenállsz a kísértéseknek?

Mostanában igen. Fájósan vagy zordan, de mostanában ellenállóbb vagyok. Megvoltak ezek a köreim, lefutottuk ezeket régen. Mikor a Szilárd bekerült a zenekarba (Balanyi Szilárd, a Quimby billentyűse – a szerk.), mondtuk neki, hogy rajta a sor, mert mi a Líviusszal (Varga Líviusz, Tibi gimnazista osztálytársa, a Quimby ütőhangszerese – a szerk.) már bizonyítottunk. A sex&drogs&rockandroll nekünk megvolt, megéltük, eltettük zsebre, csókolom. Végigéltük, nyilván a magyar viszonyok között, de életérzésben megvolt. Amúgy is mondják, hogy a fiatal magyar zenészeket piában meg pinában fizetik, no, ez így is volt, éreztük a bőrünkön. Ma már egyszerűbb a hétköznapi földi cash. Furamód néha az embernek van egy undorral teljes kielégülése, mikor megtámadják telefonszámokkal a hölgyek, de ez az egót öleli csak körül.

Mert hogy egy ideje foglalt a frontember…

Igen, kint van a foglalt tábla. Nem írom ki magamra, de tudhatják. Ennek ellenére van, akit ez nem érdekel. Hány éve? Négy és fél, négy? Igen, több mint négy éve vagyunk együtt.

S noha jóval fiatalabb nálad, a gondoskodó nő szerepét tökéletesen hozza. Egyszer hallottam, mikor finoman rád szólt éjfélkor, hogy ne igyál még egy kávét, mert megint nem fogsz tudni aludni.

Ja, karakán egyéniség, sok mindenben inspirál. Ahogy nő, nem győzöm visszadöngölni, tuszkolni valahogy a földbe a kinövő alszemélyiségeit. Minden férfi retteg, hogy innen-onnan majd terelgetik. Én meg jól megvagyok a kis kereteimben. Persze nagyon sokszor jó irányba visz, amikor a kísértő szelek meglengetnek. Vagyunk annyira idősek már, hogy az ember tudja, mit nem érdemes felrúgni, vagy adott esetben mit rúg fel az ember… s ebben a józanság is segít. Régebben sokszor volt, hogy nem azt a lányt vittem haza, aki mellett felébredtem. Fel voltam ajzva, be voltam indulva, reggelre a szürreális ködök szétoszlottak, s maradt a hiperrealisztikus valóság és a kényelmetlen menekülési utak keresése. Ezek egyáltalán nem hiányoznak.

Most már beléptél abba az életkorba, amiben a sikeres embereket menthetetlenül elkezdik bálványozni. Egy ifjabb generáció számára vagy fontos dalnok, megmondóember, ha teszik, viszonyítási pont. Hogy állsz ezzel a szereppel?

Nem kell ezt túllihegni, nem szabad nagy embert csinálni belőlem, nem jó az semmire. Hogyha szeretik a zenét meg eljönnek a koncertekre, meg jónak találják a muzsikát, az tökre elég. Nem kell még csillámporral felturbózni.

Világos, de biztos sokszor szólítanak meg, kérnek tanácsot s hallgatnak tátott szájjal.

Igen, a kedvencem az életvezetési tanácsok – ezt úgy szoktam megoldani, hogy magamról beszélek, és aztán mindenki kiveszi belőle a magáét. Meg kérdeznek a kezdetekről, mennyit kell gyakorolni, hogy ilyen híres legyen az ember. Mondom, leülsz, pár hét alatt bebiflázod, amit én tudok. Technikailag nem nagy ügy. Meg a drogozásról kérdeznek, hogy azt biztos meg kellett élni… Nem tudom, nekem ez az egy, főpróba nélküli életem van. Szerintem nem kell varázsgombát enni, hogy az embernek varázsos gondolatai legyenek. Kimondottan nagyon jókat lehet hazudni, plusz egy kis fantázia és beleérzés. Nem kell túllihegni, inkább figyelni kell az életet. Ha valakit valami érdekel, és arra figyel, akkor abban jó lehet.

Forrás: Hajdu András / PLAYBOY

Lehet szépen beleöregedni a rock ’n’rollba? Mitől félsz a legjobban az idő múlásával és önmagad változásával kapcsolatban?

A rock and roll egy varázsszó. Egy olyan életérzés, amit ha úgy veszek, akár már túl is vagyok rajta. Amikor az életemet megváltoztattam, úgy éreztem, mintha nyugdíjba mentem volna a rock and rollból. Ha a r&r-ra gondolok, azt véges pályának látom az életemben, de ha a zenére, az végtelen. Fontos, hogy magát ne csapja be az ember. Ha úgy érezzük, ez belülről jön és nagyon-nagyon jól esik, akkor csináljuk. Ne legyen modoros vagy kreált.

Foglalkoztat, hogy a dalaid vajon időtálló alkotások lesznek-e?

Mikor megszületik egy dal, elkezdi élni önálló életét. Nagyon érdekes kalandokba keveredik nélkülünk is. Mint a Csík zenekar által feldolgozott Most múlik pontosan. Nemrég Lengyelországban volt egy néptáncfesztivál, ahol erre a dalra készített koreográfiával nyertek… Szóval elszabadul a dal, s onnantól nincsen felette uralma az embernek, és utána már nincs dolgunk vele. Majd eldől, mennyit ér. Ma már azt érzem, nagy szabadságot ad, hogy elfogadtam, nem lehet egy dallal elmesélni az életet. Hogy csak egy pici rész fér bele.

Ez a klasszikus első regény, első film probléma. Sokan beleesnek abba a csapdába, hogy túl sokat próbálnak markolni vele.

Pedig hót egyszerű dolgokról lehet jól mesélni. Az egész daldolog alibi arra, hogy zenélhess. Szükség van jó dalokra, hogy el lehessen játszani koncerteken jól, szabadon.

Magyarország a könnyűzene terén is nagyon kicsi játéktér. Néhány éve Manu Chao előtt játszottatok a Szigeten, s utána hajnalig együtt zenéltetek a backstage-ben. Nem gondoltál akkor arra, hogy a fene egye meg, ha nem ezen a fura nyelven énekelnék, mennyivel nagyobb mozgástér nyílna meg előttünk?

Dehogynem. A Don Quijote ébredése című számban az a rész, hogy „eldugult piszoárban vitorlázok”, a Kárpát-medencére vonatkozik. De ugyanakkor, mint közösség, sokkal intimebb élményt ad. Lehet így is nézni. Az itteni zenekaroknak sokkal nagyobb, már-már fájóbb az intimitása a közönséggel. Egy jó zenekar sokkal inkább válik családtaggá, mint egy világhírű zenekar, amelyik idejön, játszik egy kurvajó koncertet, megtapsoljuk, hazamegyünk. Minden alkotó embert bántják a korlátok. Szeretné, hogy az ő szellemi terméke szárnyaljon. Ma már erre van lehetőség, az interneten sok levelet kapunk külföldről is, lájkolást, vagy amikor egy lengyel lány dolgozza fel a dalunkat, az nagyon megható. De valahol el kell fogadni, olyan ez, mintha házizenekar lennénk itt, Magyarországon. Érdekes kettős helyzet ez. Nem megoldás, ha totál cinikussá válik az ember, és lepereg róla minden, mert sokszor pont ezért válunk ripaccsá. Itthon nagyon divatos, hogy úgy nem veszem magam komolyan, hogy ripacs vagyok és cinikus. És az sem jó. Az sem jó, ha totál komolyan nyomjuk estéről estére. Meg kell érezni a frekvenciáját ennek a rezgésnek, amiben élünk, mint ahogy a Kaláka tette. Legyen benne játékosság meg az újdonság lehetősége, de azért legyen benne az is, hogy komolyan kell venni.

Saját értékelésed szerint hány igazán jó dalt írtál eddig?

Huuh, kezdjem el megszámolni? Nem tudom… Tíz szerintem van. Meg nagyon sok olyan, ami majdnem. Azt hiszem, azt az igazán jó dalt még nem írtam meg. Ez is vezet ahhoz, hogy folyamatosan érzem egy dalról, hogy jobb is lehetne. Ám ennyire volt időm, ez jött össze, meguntam stb. Valahogy mindig azt érzem, hogy sokkal jobbat is tudnék, és ez a festéssel is így van. De inkább kérdezd meg, hogy hány rossz dalt írtam!

Ezen ne múljon. Tibi, hány rossz dalt írtál?

Elég sokat. Van, ami nem sikerült. Úgymond, a kísérlet mellékterméke. Hamu és pernye. De azokban is néha előfordul egy jó dallam, motívum, sor, egy jó ritmus, egy jó riff… Sohasem pusztán rosszak ezek, valami jó bennük is bujkált, csak nem tudtuk előhozni. Ez is része az alkotásnak. Nem vagyunk istenek, van, ami nem sikerül, olyan ez, mint maga az emberi élet. A festésben az a kurvajó, ha az ember fest egy szar képet, pár nap múlva felismeri, nem sikerült jól, akkor fogja és átfesti, vagy nekimegy kromofággal. Sokszor csináltam ilyet, bírom az ilyen vásznakat, abban ott van az előző alkotásnak a rücskössége. Jó érzés a korábbi alkotás hulladékaira dolgozni. Zenében ezt nem lehet megcsinálni: amit kiadtál, az úgy marad. Szoktunk áthangszerelni dolgokat, de ami nagyon nem sikerült, azzal nem tudunk mit csinálni. Van bőven melléktermék, ez egy ilyen ipar.

És hány jó dal van még benned?

Azt remélem, van még bennem egy csomó jó dal. Mozog bennem még sok ilyen kezdemény, de azt nem tudom, hogy ezekből mennyi válna slágerré. Azt mondják, ha egy költő életművéből emlékeznek három versre, az már nagyon jó. József Attila, Babits… Ha néhány sor be tud ékelődni a hétköznapokba, a köznyelvbe, a közmondásokba, az már nagy dolog. Ha a Quimby elköltözik a túlvilágra, és 50 év múlva pár sor megmarad belőlünk, az már dicséretes teljesítmény lesz.

Az interjú a Playboy 2010 szeptemberi számában jelent meg.

#nagyinterjú #quimby #interjú #kiss tibi #playboy nagyinterjú #playboy interjú