Sajnos éppen az évek múlása kezd meggyőzni arról, hogy ez soha a büdös életben nem fog összejönni. Álmom, hogy csak lógassam otthon a lábam, időnként pedig elmenjek nyaralni egy nő pénzén, valószínűleg örökre álom marad. Vagy jön a második legjobb megoldás: háziasszonynak lenni.

Néhány éve, amikor először érkeztek beszámolók a művelt és progresszív Skandináviából arról, hogy ott bizony egyre több férfi választja a háziasszonyi és kismamai (háziférfii és kispapai?) szerepet, még olyan hihetetlennek tűnt a dolog. Tényleg férfiak tologatják a babakocsit, trécselnek a játszótéren, vásárolnak be a boltban és pakolnak be a mosógépbe?

Aztán a trend elkezdett beszivárogni Magyarországra is, és az isteni szerencse úgy hozta, hogy ha csak néhány hétre is, de kipróbálhattam, milyen háziasszonynak lenni. És hát hadd lőjem is le így kapásból, két szóval a tanulságot: kurva jó.

A háziasszony eposzi jelzője a feminista szakirodalomtól a pornófilmekig a leggyakrabban az „unatkozó”. Olyan emberként, aki ezt az unatkozást soha nem igazán értette, a korlátlan internet-előfizetéssel rendelkező mobiltelefonok világában pedig már értetlenkedni sem ér rá, mindig is gyanúsnak tartottam ezt. Rövid, ám alapos háziasszonyi karrierem után viszont már csak azt tudom mondani, hogy nincs a világnak munkahelye, ami ne érdemelné meg jobban az unalmas jelzőt, mint a háziasszonyi állás.

Ha esetleg még valaki nem próbálta volna – és ennek a cikknek a célja egyértelműen az, hogy egyre kevesebb ilyen ember legyen –, a háziasszonyi meló leginkább a szabadúszó értelmiségiéhez hasonlít. Ja, hogy ez utóbbit sem próbálta mindenki. Szóval: nem fizet jól, vannak érdektelen, úgynevezett szarlapátoló részei, de öszszességében mégiscsak a maga ura a munkavállaló, aki szabadon oszthatja be a feladatait, idejét, energiáját. Miközben viszonylag kevés idiótával kell interakcióba lépnie.

Egy gyerek a maga igényeivel persze áthúzhatja a számításokat, de azért kevésbé hajlamos a hisztire, mint egy lapzárta környékén vagdalkozó szerkesztő, és egyébként is lényegesen több örömöt csempész a háziasszony életébe. A háziasszony házvezetőnői feladatai közül nem mindegyik élmény, de hát azért van a családnak pénzt kereső tagja, hogy ha segítség kell, akkor hívni lehessen.

A takarítás minden egyes fázisát szenvedélyesen gyűlölöm, ám szerencsére évek óta nem foglalkozom egyikkel sem. A heuréka-pillanat egyébként akkor jött el, amikor már hónapok óta úgy éltem egyedül egy lakásban, hogy az egyetlen célom az volt, hogy a kosz ne érjen egyetlen helyiségben sem a térdem fölé. Még ezt a csatát is képtelen voltam megnyerni, így maradt a profi, a takarítónő. A konkrét személy azóta persze változott, de a férfi életében a takarítónő olyan, mint a kedvenc csapat védekező középpályás posztja: valakinek meg kell csinálnia, különben összeomlik minden, ami az életben fontos.

A takarításról így nem tudok praktikus tanácsokkal szolgálni, a házimunka gyakorlatilag minden egyéb alfeladatáról viszont igen. A lényeg: parancsot követelni. Feltételezem, más is megtapasztalta már, hogy a nők nem rajonganak azért, hogy megmondják nekik, hogy rendezzék az életüket.

A lázadás a híres-hírhedt mansplaining ellen a modern nő identitásának egyik sarokköve. A háziasszonyi szerepet felvállaló férfi viszont kifejezetten kérje, hogy mondják meg neki, mit, hogy, hol. (A nőket egyébként az ilyen utasításkövetelés is idegesíteni szokta, de ilyenkor be lehet vetni az adu ászt: drágám, én szopok egész nap itthon, legalább gondolkodnom ne kelljen.)

Ha a háziasszonyként alkalmazott férfinak megmondják, mit csináljon aznap, hogy be kell pakolni a mosógépet és ki a szárítót, hogy hányra kell menni a gyerekért és mit kell hozni a
boltból, már nem is szabadúszó értelmiségi, hanem egyenesen az ültetvényes kedvenc, idős rabszolgája. Valami kis feladata azért van, hogy a rabszolgaság látszata fenn legyen tartva, de arra nagyon ügyel a gazda, hogy nehogy ennyi idősen meghúzza a derekát.

Az én háziasszonykodással töltött heteim így többnyire láblógatással teltek. Egy gépesített háztartásban egyszerűen nincs annyi meló, amibe bele kellene szakadni, és ha a gyereket
is sikerült leadni a bölcsődébe/óvodába/egyetemre, a háziasszonynak már csak a hobbijaival kell foglalkoznia, ami a sportolástól az agyatlan internetezésig bármi lehet.

Néha már szinte sajnáltam, hogy nincs hajam, amivel órákon át a fodrásznál ülhetnék.

Mindenesetre minden áldott este kipihenten, kisimultan vártam drága párom hazatérését a szépen karbantartott családi fészekbe. Amit ő valamiért nem érzett olyan szépen karbantartottnak, de hát istenem.

A háziasszony mint életforma a közhiedelem szerint nemcsak unatkozik, hanem még be is csavarodik mellé. Egész nap egyedül van, csak 6 év alattiakkal beszélget, és ha esetleg mégis él társasági életet, annak egyetlen színhelye a játszótér, ahol csak nála is jobban becsavarodott háziasszonyokkal lehet beszélgetni, leginkább mosható pelenkákról és baba-mama jógaórákról.

Talán aki hosszú évekre otthon marad háziasszonykodni, tényleg elkezd megbolondulni, de hogy ezt a melót – és tulajdonképpen a meló szót idézőjelbe is kéne tenni – hónapokig lehet nemhogy ép, hanem egyre jobb állapotba kerülő elmével csinálni, az egészen biztos. A technikai fejlődésnek köszönhetően ráadásul a háziasszonykodás egyre kényelmesebb lesz.

Az hagyján, hogy a takarítónőt leváltja majd valami robot, de a szárítógép is ki fogja tudni pakolni önmagát. A teljesen automatizált luxuskommunizmus elmélete – esküszöm, hogy komoly elméletről van szó – egyszer mindannyiunkból háziasszonyt csinálhat, úgyhogy jobb is edzeni a feladatra. Mondjuk a következő lépéssel a skandináv progresszió útján, a gyeden pihenő apával.