Ha mozogni kell, akkor azt nővel, lehetőleg a legkülönbözőbb, mégsem megerőltető pozitúrákban. Abba viszont nem megyek bele, hogy bármi elvegye az erőm, mielőtt erre az egyetlen feladatra tudnám összpontosítani. Semmilyen sport nem vonz, ha leszámítjuk a női iszapbirkózást, de az is kizárólag kényelmes kanapémba süppedve, jéghideg sört kortyolgatva. Utazásaimnál a kocsmaturizmus az elsődleges: nem vagyok erdőjáró, hegymászó, macsaköveken bukdácsoló típus. Nem voltam felkészülve, hogy kiküldenek Bear Grylls-kedni Tom Jones szülőhazájába.

Az egész kalandhoz való hozzáállásom és felkészültségem kimerül abban a tényben, hogy a reptér felé igyekszem utasbiztosítást kötni. Jelen pillanatban annyit tudok, hogy még a mai nap folyamán nagy valószínűséggel szájon át lélegeztet majd valaki, akit nem feltétlenül fogok feleségül kérni, de arra nem számítok, hogy ez előtt semmilyen kitérőt nem teszünk, egyből indulunk a raftingpályára. Egyes kutatások szerint Wales és Új-Zéland felett a legvékonyabb az ózonréteg, ez pedig a birkatartásnak, mint nemzeti hobbinak köszönhető: a kis területen képződő, hatalmas mennyiségű metán összetéveszthetetlen aromája pedig már az autópályán orrbacsap.

Walesben mindent két nyelven tesznek közzé: angolul és walesiül, de félő, hogy a két felirat nem feltétlen egymás nyersfordítása. Elvégre könynyen ki lehet cselezni a hülye turistát, ha a raftingos „Sport center” alá helyiül odavésik a „Nehogy belépj, meghalsz!” feliratot. De lehet, hogy csak én vagyok paranoiás. A Cardiff szélére épült, hatalmas, több szintes épület és a hozzá tartozó pályák minden vérbeli vízisport-őrült álmait kielégítik. Egyelőre viszont egy csepp víz sincs bennük. Kicsit meg is nyugszom, hogy itt legfeljebb kocogni lehet majd, azt viszont kibekkelem hirtelen jött bokaficamra hivatkozva, és gyönyörködhetek a naplementében, amint kitisztul az ég.

A nedvsport-komplexum emeletén biobüfé, „Ehetsz, amennyi beléd fér”-alapon. Ez kimerül úgy negyven darab, kisméretű rozsos szendvicsben, amit a fűszerhez szokott magyar gyomor kizárólag fintorogva képes befogadni: lehet, hogy tápláló, lehet, hogy egészséges, de kizárt, hogy jóllakasson. Valószínűleg bárminemű szénsavas üdítőért való könyörgés itt szitokszónak számítana, hát még egy jó kis pacal, nem is próbálkozom, inkább még egy szotyis-magvas egészségsüti. Nem kell sok, hogy rájöjjek: direkt nem hagynak enni. Mint kiderül, a neoprén kezeslábasok nem véletlenül lógnak sorban: gyorsan mindenki magára kap egyet, és indulhat a buli. A „neoprén” és a „gyorsan” kifejezések az én életemben nagyon ritka esetekben férnek meg egymás mellett, mert – bár rendkívül szexin mutat az elmúlt húsz évben az éjszakai élettől leharcolt testem egy gumiban, amit csak olyan pornófilmekben lát az ember, amik megleléséhez nem elég az alapfokú Google-ismeret – nem egyszerű magamra erőltetni.

Mire feleszmélek, az előbb még kitikkadt kanálismedernek tűnő pályán zubog a tengervíz. A szivattyú a titok, ami ráadásul rengeteg áramot is termel – így egyrészt már értem, mire gondoltak a „vadvíz” kifejezést hangsúlyozván, másrészt megjelenik bennem a tisztelet az önfenntarthatóság miatt, pedig sosem voltam ökohippi.

Gyors eligazítás után a gumicsónakban találjuk magunkat. A szélére kell helyezkednünk, lábakat beszorítva, kifelé dőlve evezni, amíg bírja nyeszlett testünk, hogy az oktató röhöghessen egy jót. Furcsamód nem teszi, helyette inkább minden lehetséges problémára javasol egy megoldást, így mindenki teljes biztonságban érezheti magát. Magam sem értem, de hiszek neki.

Egy gumiszalagra evezünk, ami mindenféle emberi behatás nélkül juttat a pálya elejére, ahol aztán nagyon neki kell rugaszkodni, nincs mese, mert a víz az úr, márpedig ha nem követjük az irányt, nagyon gyorsan fejre fogunk állni. A sodrás ide-oda rángatja az össztömegünktől sem feltétlen biztos támpontot adó ladikot, de kisvártatva megérezzük az ütemet, és egyszer csak megy minden, mint a karikacsapás. Alattunk a kegyetlenség folyama, mi pedig álljuk a sarat, eggyé válunk a hullámokkal, és a szokásos üvöltés-sikítás-vinnyogás hangeffektjeivel tarkítva az élményt, már-már profi módon vesszük az akadályokat, amiket a tapasztalat sokszorosítása érdekében helyeztek pont az utunkba. Persze, majd kikerüljük.

Néhány kör, nem több, és le is telt az időnk. Húsz percnél többnek nem érzem ezt a két és fél órát, de azért rendes emberek módjára – akiknek már volt dolguk nővel – kikönyörgünk még egy menetet, és az utolsó rundó okozta felszabadultság ellenére sem állunk fejre – amit viszont az oktató megold, miután „búcsúzóul” egyenként lök bele mindenkit a vízbe. Kétszer.

VIGYÁZZ! A CÁPA HARAP!

A kitűzött feladat szinte tökéletes teljesítésétől örömittasan száradunk, majd szállunk vissza a buszba, az arcunkra fagyott mosolyt pedig csak szélesebbre húzza a – királysági konyhától nem feltétlen megszokott isteni vacsora után – Swansea vigalmi negyedében vételezett sörök garmadája. A szórakozónegyed meg sem közelíti a budapesti Belvárosét: egyetlen utca két felén sorakoznak a pubok és a klubok. Egy helyen megakadt a szemem. A táblára mindössze annyit véstek: „Vodka + Food.” Mi másra vágyhatna egy rendes ember egy megerőltető hétköznap levezetéseként?

Mint utóbb kiderült, nem csak „ruszkivizet” árulnak, de abból van a legtöbb: a neoncsíkokkal díszített pulton a világ összes vodkáját megtalálhatja a magamfajta alkoholkedvelő, sőt, a 3D-hóbort kellős közepén olyan ajánlatokkal csábítanak, miszerint ha vásárolunk hat felest, kapunk hozzá egy 3D-s szemüveget (a kartonpapír és a színes celofán szerelemgyereke), és átélhetjük, ahogy a nyolcvanas évek közepéről megmaradt, inkább pixeles, mint hihető kockacápa belénk akar harapni. Csakúgy, mint a Vissza a jövőbe 2.-ben.

Érezhető, hogy inkább a hat feles okozta mérsékelt kábulat hozza a huszonhét fokra fűtött teremben is kötött sapkát viselő lányok-fiúk hüledezését, ahogy megjelenik a cápa, mintsem annak hitelessége. Ennek ellenére jó sokan lesik a képernyőket, mivel hat vodka után ugyanabban az állapotban látják a helyet, ahogy én: itt kötött sapkás lányokat ijesztgetnek harminc év távlatából azok, akik megcsinálták a Dire Straits Money for Nothing című slágerének videóját. Azonnal még hat löketet!

Izomlázzal, és kicsit szédülve kezdem a másnapot, de nincs időm kiélvezni. Két pirítós után azonnal rohanunk a Gower Coast csodálatosan szürreális partszakaszára, ahol alapfokú szörfleckéket vesznek azok, akik nem akarják pofátlanul kihúzni magukat a feladatok alól. Tippelni sem kell, hogy nem viszek törölközőt.

Míg mindenki más ismét igyekszik belekényszeríteni magát egy újabb neoprén zubbonyba és kész elsajátítani a két lábbal a műanyagdarabon maradást, én a töméntelen sirály nézegetésével töltöm az időt, felmászok egy szép dombra fotózgatni, ami abban a pillanatban válik kényelmetlenné, amikor megjelennek a „fiatalos öregek”, akik jobb formában, gyorsabban és sokkal kevésbé izzadtan érnek el oda, ahol álldogálok. Bár megbeszéltem a sofőrrel, hogy visszaszállít a belvárosba, ott hagyott a parton, így egy csésze kávé után kénytelen vagyok buszra szállni, ami egyrészről kiváló városnéző-túrának bizonyul, másrészt tudok csevegni a helyi egyetemista csajokkal, ami még egy pont amellett, hogy semmi esetre se öltsek magamra gumiruhát a mai napon.

Swansea-ben lemezboltot találni könnyű. Jó lemezboltot találni szinte lehetetlen, de aki komolyan gondolja, az megoldja, kerül, amibe kerül. Három és fél órányi körbe-körbemászkálás, néhány, CD-ktől hemzsegő szuperüzlet és két lengyelpiac után végre megcsap a vinyl szaga. Az üzlet nem több öt négyzetméternél, az pedig, hogy egy szőnyegbolt tetőterében helyezkedik el, garantálja, hogy csak a fanatikusok találjanak ide.

Bár korai ébredés lebeg a szemünk előtt, ennek ellenére azért csak beesünk egy-két pubba, amiket az előző napi terepszemle ellenére sikerült kihagynunk. Egy korsó barna után egy éhenkórász kutya tekintetével állok a pulthoz egy pint lágerért, ami ezek után meghatározza az éjszakát: míg a többiek egyenként szédelegnek vissza a hotelbe, én egy autentikus garage-partiba csöppenek, amit csak a jól megszokott dohányzási tilalom fektet két vállra. A hűvös hétköznap ellenére a klub dugig, a kezemben egy korsó sör, a lányok miniszoknyában, a hangfalakból pedig dübörög a tört ütem. Hazaértem.

A FÓKA IS HARAP

Az Egyesült Királyság egyetlen partmenti nemzeti parkjába, Pembrokeshirebe tartunk, első körben kajakozni, majd kipróbálni a coasteeringet, ami az aktivitások aktivitása: takar úszást, mászást, ugrást, én pedig mindegyikre egyenként mondok nemet, mert semmi kedvem meghalni.

A helyszínre érve csodálatos látvány tárul elénk. A domboldal alján megjelenik a tenger, amit egy erdős rész tüntet el a szemünk elől olyan leírhatatlan módon, amilyet még a legbiztosabb kezű mozivarázs-technikusok sem tudnának vászonra teremteni. Rövid kávézgatás után ismét a szokásos hacacáré: gumimacinak öltözni (ezúttal hozzá illő zoknival), mentőmellényt húzni, sisakot keresni, majd felpakolni a kajakokat az utánfutóra, és miután mindenki helyet foglalt a minden lengéscsillapítást nélkülöző Barkasban, indulunk a partra, ahol aztán majd mindenki nagyon aktív lehet. Bár kifogtunk egy esős napot, semmi sem tántoríthat el a víztől, ami egyébként meglepően kellemes: tavasztól őszig tökéletes a hőmérséklete, így az év jelentős részében nyitott a sportolni vágyók számára.

Gyorsan átvesszük az alapokat azok miatt, akik még életükben nem ültek egyszemélyes naszádban, és miután mindent megértettem (ha balra húzok, jobbra megyek), nekivetjük magunkat a hullámoknak. Egy idő után egészen jól belejövök, és lenyűgöz, amit a program nyújt. A döbbenetesen gyönyörű barlangrendszerekben való evezgetés, és azok kívülről-belülről való megtekintése mindennemű fájdalomért kárpótol. Mivel a sziklák között igen nagy a sodrás, játszunk picit, csúszkálunk a kavicsok között. Elengedhetetlen, hogy egy-egy nagyobb robaj hozzájuk vágjon, de minden véraláfutás csak két-három hétig észrevehető könyöktájékon, tragédia nem történik. Pláne, hogy csak itthon veszem észre, hogy egyáltalán megsérültem – az adrenalin csodákra képes.

Kedvesnek tűnő fóka feje bukkan fel a víz alól, de mielőtt hirtelen állatbarátkodni támadna kedvünk, instrukciót kapunk balról, hogy azonnal evezzünk arrébb, mert az most az ő területe, és védelmezi. Értsd: agyoncsap, ha odamegyünk. Egymáshoz igazítjuk az összes kajakot, trénerünk pedig forró csokoládéval töltött termoszt halász elő, így néhány percig csak ülünk, csodálkozva bámuljuk a part barlangjait és szikláit, a másik oldalra fordulva pedig a tengert, ahogy eggyé válik a felhős éggel a horizonton. Le vagyok nyűgözve.

Ellensodrásban visszaevezni a legkényelmetlenebb, de hajt a stabil talaj utáni vágy, így miután sikeresen kikacskaringóztam magam, visszabarkaszozhatunk ebédelni. A forró, kizárólag helyben termett alapanyagokból főtt, zamatos leves és a világ egyik legkényelmesebb kanapéján eltöltött kávézás után két perc alatt rávesznek a coasteeringre. Magam sem értem, de biztonságban érzem magam, bár azzal tisztában vagyok, hogy nem lesz olyan könnyű, mint belógni egy nagyfeszültségű villanypásztorral és nyers húson tartott dobermanokkal őrzött lánykollégiumba.

RÁHARAPUNK AZ EXTRÉMSPORTRA

A partszakasz adott, de most feljebb kezdünk, és sziklákról ugrándozva csattanunk bele a tengerbe. A szokásos öltözékhez ezúttal tornacipő is társul, mert a gumizokni nemcsak csúszik, de irreálisan drága is. Akik másznak, azok magasra másznak, hátraszaltózva vetik magukat a mélybe, akik pedig alulról imádkoznak, hogy lehetőleg ne rájuk szaltózzanak, rettegnek. Érzések ide vagy oda, jó más szemszögből látni az Extreme Sport Channel délutáni műsorát. Hagyni, ahogy a sziklák közé zúduló víztömeg ereje nekiken a domboldalnak orcástól – külön megér egy misét.

Miután elapróztuk az élményeket, jöhet a nagy falat. Egy csúszós sziklára mászunk. Egy kósza mondat egyszerre csapja meg mindkét fülem: innen csak pár emeletnyi ugrással juthatok le. Nincs mese, csak mély levegő, és zuhanás, kötél nélkül. Egyetlen instrukciót kapok: ne csapódjak a sziklának, mert az kegyetlenül tud fájni. Kösz. Mire felocsúdom, már harmadjára állok a peremen, hogy lepattanjak. Sosem éreztem magam szabadabbnak. Mosolyogva búcsúzunk, és tesszük át székhelyünket Newport lakott területére. A szálló kicsi és családias, az egész csoport el sem fér. A zuhanyrózsa viszont nagyobb, mint a tévé. Ez utóbbira rákérdezek: mint kiderült, a hotelek ebben méretnek meg, és jelen lakhelyünk méltán büszke az első helyre. Kinek kell mágneskártyás ajtózár, ha a Niagara alatt moshatja le magáról a hosszú út porát?

Kellemes vacsorát fogyasztunk kellemes társaságban, majd a szálloda melletti kocsmában eresztjük ki a rendkívül fáradt gőzt, ahol természetesen nem lehet dohányozni, de erre van egy külön kialakított helyiség a bár mögött: egy rozoga kispad, egy hamutartó, és természetesen az elengedhetetlen térfigyelő kamera, ami egy másik térfigyelő kamerát figyel, mindezt három négyzetméteren. Az ír pultos pedig skót whiskyt tölt Walesben – ennél szebb befejezést el sem tudnék képzelni.