A macskaszart lapátoltam egy műanyag zacskóba, amikor visított a csengő. Felnyögtem. Miért időzít mindig ilyen hülyén a postás, a Jehova tanúja, akárki? Félretoltam a macskát, aki körbe-körbe járkált, mint egy kerengő dervis – azonnal ki kell próbálnia a tiszta almot –, tessék-lássék kezet mostam, egy perc alatt úgyis lerázom az érkezőt, átveszem a levelet, elhajtom, lekaratézom, mindegy, nyugodt délutánt szeretnék.

Vadidegen férfi állt az ajtóban. Amikor meglátott, olyan széles mosoly villant a képén, mintha pénzeszacskót ráztak volna meg az orra előtt.

– Orsi? – kérdezte orrhangon.

Bizonytalanul bólintottam, és arra gondoltam, legalább a macskaszaros lapátot letehetném, amit a kezemben felejtettem. Semmire nem hagyott időt, a karomba omlott, és úgy magához szorított, hogy azt hittem, összeroppannak a bordáim.

– Orsikám! Hát ezer éve!

Álltunk az ajtóban, én teljesen lefagyva, ő meg lapogatott, emelgetett, mint focista a csapattársát gólörömnél. Meghitt összekapcsolódásunknak az egyik szomszéd is szemtanúja volt, aki épp akkor indult bevásárolni, de néhány másodpercre megállt megcsodálni a szívszorító találkozást.

Fogalmam se volt, ki ez az ember.

Végre elengedett, a testemet legalábbis, viszont az arcomat morzsolgatni kezdte, mint a kisgyerekeknek, és közben ömlött belőle a szó.

– Felhívtam a szüleidet, ők adták meg a címedet. De jó látni! Ilyen kicsi voltál, amikor utoljára találkoztunk! – és mutatott egy húszcentis méretet.

Ragyogott, gagyogott, gesztikulált, aztán beviharzott a lakásba. Azonnal megtelt vele az előszoba. Kortalannak látszott, madárszerű arca és kifogástalanra pucolt, hegyes orrú cipője volt, ódivatú kabátja, fején svájci sapka. Miközben lehámozta magáról a cuccokat, a macska rémülten menekült előle a fürdőbe – jól tette, különben biztos őt is megöleli –, majd lezöttyent a kanapéra, és lelőhetetlenül pörgette tovább a róla szóló népmesét.

Néhány percen belül megtudtam, hogy messziről látogatott haza, eddig nem tehette meg, annyi munkája volt, ő ugyanis nagyon fontos beosztásban dolgozik, de most hosszabb szabadságra küldték, no nem azért, mert valami baj lenne vele, a kenyéradó gazdák nagylelkűségéről szól a döntés, pihenj Csárli, mondták neki, mert őt ott mindenki csak Csárlinak szólítja, nem Karesznak, szóval Csárli, rád fér a lazítás, éveket adtál nekünk az életedből, ideje, hogy valamit visszafizessünk neked. Úgyhogy felkerekedett és a fővárosba jött szerencsét próbálni, még nem tudja, meddig marad, mindenesetre felkeresi a rokonait és rég nem látott ismerőseit, barátkozik, szomszédol, újraépíti a kapcsolati tőkét, mert lehetséges, hogy most hosszabb ideig él itthon, az ember meg ne legyen egyedül, mint az ujjam, nem igaz? Ha nem gond, picit ellakna nálam, látja, elég a hely, és a macskákat is szereti, igazán nem fog zavarni, néhány hét és továbbáll, mert ő olyan, mint a szabadság vándora a Rózsi dalában, sehol nem bírja sokáig, tovább röppen, mint a madár. A madarakról jut eszébe, kicsit éhes, meg valami koffein is jól jönne, nagy kérés, hogy hozzak neki egy kis kávét és harapnivalót?

Vajat, körözöttet raktam mellé, s közben volt időm gondolkodni. Néhány éve rám köszönt egy tökrészeg lány valami vidéki koncerten, legalább 5 percet traccsoltunk, és máig bánom, hogy nem mertem megkérdezni: honnan a bánatból ismerjük mi egymást? Most ugyanez gomolygott a fejemben, csak sokkal sürgetőbben. Az udvariasság nem megvetendő erény, de ha nem tudom meg villámgyorsan, ki ez a Csárli, életem végéig itt marad.

Megköszönte a kiszolgálást, a pirítós összemorzsálta a szőnyeget, a kávé kilöttyent a díványra. Észre se vette.

– Szóval – krákogtam, kihasználva a pillanatnyi előnyt, amit a szájba tömött kenyér élvezete jelentett. – Mit is mondott...

– Tegezz, tündérem, hisz egyidősek vagyunk! – harsogta vidáman.

– Szóval mit is mondtál, milyen kapcsolatban vagyunk mi?

– Hát a szüleid, drágaság, ők voltak az én segítőim! Rengeteget jártam hozzátok, drága édesapád a legjobb barátom volt!

– Mikor volt ez?

– Mikor, mikor… tíz éve? Tizenöt? Még iskolába jártál. Hihi – kuncogott –, emlékszem, édesapád korrepetált matekból, és sose volt türelme hozzá… ezek a mérnökemberek már csak ilyenek.

– Az édesapám nem mérnök – jegyeztem meg rezignáltan. Döbbenten elhallgatott.

– Akkor micsoda?

– Ingatlanokkal kereskedik.

Karesz mélyen elgondolkodott a hallottakon.

– Ferinek hívják... – kockáztatta félénken, én azonban megráztam a fejem.

– Rudolf.

– Hajjaj – vakarta meg a füle tövét. Egészen úgy festett, mint egy elbizonytalanodott csóka. – Ez hogyan lehetséges?

– Mondjuk úgy – kezdtem a magyarázatot, mivel sejteni kezdtem, mi történt –, hogy ez a nyolc a. A nyolc bében is lakik egy Orsolya, közvetlenül mellettem. Igaz, őt Kovácsnak hívják, nem úgy, mint engem.

– Kovács. Ez az – Karesz komótosan megitta a kávéja utolsó cseppjeit. – Ő az én emberem.

Nem köszönte meg a kiszolgálást, felpattant, és a maradék morzsát lesöpörte az öléből. Kapta a hátizsákját, szó nélkül kiment az előszobába, és miközben felvette a haragoszöld kabátot, szemrehányó pillantást vetett rám.

– Miért lakik két ugyanolyan nevű egymás mellett? Tisztára összezavarják az embert.

Álltam még egy darabig a nyitott ajtó mellett, takarásban, hallottam a csöngetést, és mélységesen sajnáltam a gyanútlan szomszédot, aki még nem sejti, hogy hamarosan rászabadul a vis maior.

– Orsikám! Hát ezer éve!

Nézd meg ezt a galériát is!
28 mém olyan helyzetekről, amikről mindenki azt hiszi, hogy csak vele történhetnek meg