Igaz történet: a szomszéd néni mentette meg a családot az erőszakos apától

Borítókép: Igaz történet: a szomszéd néni mentette meg a családot az erőszakos apától Forrás: Getty Images
Máig megvan az esküvői csoportkép rólunk: ahogy az óbudai református templom előtt állunk, a két család, jó néhány alig huszonéves haver, a már láthatóan nem józan Botond, és Csilla, aki bájosan és hatalmas pocakkal, de kislányos törékenységét nyugtalanító módon megőrizve, mit sem sejtő mosollyal néz a férjére.

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Csilla egész normális családban nőtt fel. Az apja egy gyárban dolgozott, munkás volt, az anyja tanítónő. Négy gyereket neveltek fel, Csilla a legidősebb.
A szülei a hagyományos családmodellben hittek.

Csillába beleivódott, hogy a nő dolga az otthon, a melegség, a finom vacsora, a gyerekek; hogy az anyja halálra fáradtan is zokszó, panaszkodás nélkül tűr, akkor is, ha az apjuk mérges, akkor is, ha felemeli a kezét, mert hát olykor egy-két pofon is elcsattant. A legjobb családokban is megesik, nem?

Szerelem

Csilla nagyon jól tanult, a szülei büszkék voltak rá: úgy döntött, magyar-filozófia szakra megy és tanárnő lesz, mint az anyja. A szülők bátorították Csillát, aki lelkesen el is kezdte az egyetemet, és a lelkesedése csak nőtt, amikor megismerte Botondot, a magas, kék szemű, szép, szőke napsugárfiút, aki magabiztosnak tűnt, és dongtak körülötte a lányok. Meg a rengeteg haver, akikkel együtt szívta, itta, bulizta el az apjától származó, igen bőkezűen mért zsebpénzt.

Csilla, aki nem értett a hódításhoz, csak távolról rajongott érte. Egészen addig, míg egy közös kapolcsozáson egymás mellé nem keveredtek. A mosolygós, csendes lány teljesen elbűvölte Botondot. Ragyogó volt és intelligens: nem követelőzött, nem erőltette rá magát feleslegesen, nem rendezett hisztit és féltékenységi jeleneteket. Minden különösebb feltétel nélkül kifejezte, hogy szereti a fiút, akinek erre igazán nagy szüksége volt. Az apja évek óta Németországban igazgatta a cégét, csak néha jött haza, hogy leszurkoljon némi pénzt a nagymamának, akinél Botond élt, miközben az anyja a kolozsvári egyetemen tanított.

Botond számára Csilla olyan volt, mint egy meleg, édes kakaóval teli bögre, amin megmelengethette az ujjait, ami csak és kizárólag az övé. Az otthont jelentette, ami annyira hiányzott neki. Nem sokkal később összeköltöztek, fél év múlva pedig közölték, hogy eljegyezték egymást.

Mi, a tágabb értelemben vett baráti társaság dermedten figyeltük, hogy mi történik. Csilla szüleinek voltak ellenvetései az esküvő ellen, de a lányuk boldog, és hát ők is fiatalon házasodtak. Botond apja viszont közölte, hogy nem egyezik bele. Az anyja legyintett: marhaság az egész, de manapság két perc alatt el lehet válni. Ekkor csapta ki az asztalra Botond, mintegy felnőttsége bizonyítékául az aduászt: egy ultrahangfelvételt. Csilla négy hónapos terhes volt.

Az első évek

Az esküvő után a fiatalok beköltöztek a lakásba, amit Botond apja adott kölcsön nekik. Nem volt hajlandó a fia nevére íratni, azt mondta: majd ha letesz valamit az asztalra. Egy felcsinált kislányt feleségül venni, az nem valami. Addig örüljön, hogy ingyen lakhat valahol. Botond erre nem tudott mit felelni, dühösen felállt és tajtékozva átment a másik szobában üldögélő Csillához, aki jól-rosszul próbálta magába fojtani a sírást. Most mit bőgsz? – üvöltött rá Botond, és ettől furcsamód megkönnyebbült.

Úgy láttuk, Csillát rettenetesen megviselte a terhesség. Sápadt lett és kedvetlen. Végül passzív félévet kért. Amikor Botondot kérdeztük, csak a vállát vonogatta. Rajta aztán nem változtatott sokat a házasság. Ugyanolyan bulizós, laza, vidám srác maradt, mint addig, ugyanúgy ivott, füvezett, bulizott: Csilla hagyta.

érzelmi erőszak,családon belüli erőszak
Forrás: Getty Images

Aztán megszületett Kisboti.

Csilla a szülői minta alapján úgy tudta, hogy ha valami nem működik jól kettejük között, és a fiú dühös rá, akkor csak ő hibázhatott. Hiszen mindenük megvan, nem? Szerelmesek, fiatalok, van baba, pénz, lakás: ha Boti mérges és kiabál, akkor biztos Csilla rontott el valamit. Boti pedig gyakran volt mérges, és akkor mindig kiabált. Néha ütött is. De a kiabálás volt a legrosszabb. Olyanokat mondott Csillának, amitől összefacsarodott a szíve: nem volt, akit jobban szeretett volna a férjénél, ezért nem volt, aki jobban meg tudta volna bántani. Azt vágta a fejéhez, hogy értéktelen. Hogy még egy egyetemet se tudott rendesen befejezni. Hogy felkapaszkodott az uborkafára, betette a seggét az ingyenlakásba, és még csak nem is elég hálás érte. Legalább mosolyogna, vidítaná fel Botit, cserébe a lakhatásért meg az ellátásért. Meg az istenért, csináljon már valamit azzal a gyerekkel, hogy ne bőgjön, hát nem lehet így aludni!

A szomszéd

Csilla, amikor csak tehette, menekült otthonról. Amikor nem volt otthon Botond, a magány és a bűntudat miatt: amikor otthon volt, miatta. Szerencsére Kisboti is szerette a hosszú, hosszú sétákat és a játszóterezést a közeli parkban, Csilla arra fogta a távolmaradásukat, hogy Kisboti hasfájós, és a friss levegőn nem sír annyit. Botond jobb szerette ugyan, ha Csilla a lakásban marad, de a sírást (óbégatást: ő így mondta), na, azt nagyon rühellte. Ha otthon volt, Kisboti és Csilla a gyerekszoba szőnyegén kuporgott. Kisboti játszott, Csilla úgy tett, mintha játszana, és rettegett, mikor nyílik az ajtó, és jön be üvöltve Botond, hogy valami nem tetszik neki: az étel, a hangzavar, vagy épp a csend, a tisztaság, a ki nem cserélt villanykörte, bármi. Előbb vagy utóbb mindig bejött.

Az új építésű lakóparkban, ahol éltek, még nem vettek birtokba minden lakást. A mellettük lévő is jó darabig üresen állt. Kisboti vette észre, mikor egyszer hazafelé totyogtak a játszóról, hogy nyitva áll az ajtaja. Elindult felé, egyre gyorsuló tempóban: látszott, hogy mindjárt a fenekére huppan. Az ajtó hirtelen tágra nyílt, Kisboti megtorpant: egy idős nő állt az ajtóban. Korához mérten igen fürgén lehajolt, és felkapta a gyereket, mielőtt elesett volna. Kisboti harsányan elkacagta magát, Csilla meg se tudott szólalni, olyan hirtelen történt az egész. – Hol az anyuka? – kérdezte a magas, szigorú tekintetű nő Csillától. – Én vagyok az anyuka – vágta rá Csilla értetlenül. – Nahát – mérte végig a nő Csillát fejcsóválva –, azt hittem, a bébiszitter. Manapság gyerekek csinálnak gyereket.

A kissé sértetten és döcögősen induló első találkozást még rengeteg másik követte. Mint kiderült, dr. Reich Mária művészettörténész volt: egy értelmiségi család utolsó sarja, megbecsült szaktekintély, meglehetősen gazdag, rettenetesen művelt, gyermektelen és igen magányos. Jó anyagi körülmények között élt, több lakása is volt, amiket kiadott, és doktoranduszokat oktatott az egyetemen: akár még össze is futhattak volna Csillával, ha Csilla bejárt volna még az egyetemre. De nem járt. Amiért Mária a maga kissé nyers modorában felelősségre is vonta. Ő úgy látta, hogy Csilla ragyogóan értelmes fiatal nő, aki egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed az önvádban és depresszióban, teljesen feleslegesen. És dr. Reich Mária bevetette magát. Áthívta magához a szótlan, szomorú fiatalasszonyt és Kisbotit, és bár nem sok tapasztalata volt a gyerekekkel meg a depressziós feleségekkel, hamar megtalálta velük a közös hangot. Rendszeresen együtt sütiztek és teáztak. Képes albumokat nézegetett Kisbotival, és nem zavarta, ha a kisfiú kicsit megrágcsálja a szélüket. Közben hosszas beszélgetéseket folytatott Csillával, akibe lassacskán kezdett visszatérni az élet. A szigorú professzornő észre sem vette, hogyan engedett ő is fokról fokra a keménységéből, és hogyan vált a kisfiú számára Máriából Manyi nénivé.

Ahogy Csilla kezdett újra rátalálni önmagára (vagy csak felnőni?), Botond valahogy egyre kisszerűbbnek és fárasztóbbnak tűnt számára. A panaszai, a vitái, hogy nem vesz részt semmiben, hogy az apja pénzére úgy hivatkozik, mint a sajátjára, hogy számon kéri Csillát, miért nem dolgozik, de közben házi rabszolgának tartja, hogy ő maga is csak ellógja az egyetemet. Csilla egyre többször egyszerűen nem hagyta magát, hanem visszaszólt: pedig ezek a veszekedések azzal a veszéllyel jártak, hogy Botond, aki gyakran kifogyott a megfelelő érvekből, egy-két pofonnal próbálta berekeszteni a vitát. A végén mindig kijelentette, hogy az egészet Csilla provokálta. A lány nem mert visszaütni, mert közben a szeme sarkából látta a másik szobából kukucskáló, rettegő kisfiát. Bénának, tehetetlennek érezte magát, miközben egyre jobban forrt benne a düh. Most már úgy érezte, nincs olyan ember, aki annyira távol állna tőle, mint a saját férje.

A kaput az tette be, hogy úgy döntött: befejezi végre a félbehagyott egyetemet. Már csak költségtérítéses képzésre tudott visszamenni. Botond, aki addig a diplomája hiányával piszkálta és ócsárolta mindenki előtt, kerek perec kijelentette: nem fizeti a luxusigényeit. Csilla emlékeztette rá, hogy a gyese a közös számlára megy, de Botond szerint az legfeljebb a rezsiköltség ráeső részét fedezi. Csilla magára maradt. A szüleitől nem kérhet kölcsön. A másnapi teázásuk alkalmával, bár remegett a lába és kicsit a hangja is, előadta Manyi néninek, hogy pénzre van szüksége. Elmondta, hogy miért, és azt is, hogy pontosan hogyan is fizetné vissza. Manyi nénit azonban nem a financiális részletek érdekelték, hanem az, hogy miért nem Botondhoz fordul. Akkor Csillából kitört a sírás.

Elindul a lavina

Csilla nemcsak kölcsönt kapott Manyi nénitől, hanem jogi segítőt is: a hosszú beszélgetésük végén a professzornő felhívta egy régi barátját, aki elvállalta Csilla képviseletét a válóperben. Tapasztalt vén róka volt az öreg, aki nagyon megörült, amikor kiderült, hogy nem csak Csilla, még Kisboti sincs egy lakcímre jelentve Botonddal. Annak idején lustaságból a szülőkhöz jelentkeztek be. Ez most jelentett némi védelmet kettejük számára.

Az ügyvéd azt tanácsolta, amilyen gyorsan csak lehet, menjenek haza Csilla szüleihez, aztán majd lesz ideiglenes végzés meg per, ne aggódjanak, minden rendben lesz.

Csilla szülei nem értették a dolgot. Ők csak annyit láttak, hogy volt egy házasság egy kedves, gazdag fiúval, most meg hazajön a lányuk az amúgy is szűkös házrészbe egy gyerekkel, se pénze, se állása, se semmi. Csilla anyja csak ült
a konyhában, és azt hajtogatta, hogy menj vissza hozzá, béküljetek ki. Talán ver? Néha megpofoz… Annyit túl lehet élni a gyerekért, közölte az anyja szigorúan, és ebben a pillanatban Csilla úgy érezte, hiába próbálná elmondani, hogy nem ez a lényeg, hanem az összes többi, a lelki terror, a lenézés, a semmibe vétel, a folyamatos megalázás: azt sem értené. Nemcsak Botondtól érezte magát rettenetesen távol, hanem a családjától is. Egyedül Manyi nénivel tudott beszélni: amikor egyetemre indult, dobogó szívvel felszöktek hozzá. Teáztak, és amíg Manyi néni vigyázott Kisbotira, addig Csilla bement az egyetemre, hogy ha már válik, legalább majd állása legyen…

Botond persze tajtékzott. Üvöltött és telefonon hívogatta Csillát, hogy azonnal menjen vissza hozzá a gyerekével együtt: majd amikor ez nem bizonyult hatásosnak, megjelent Csilla szüleinél. Most valóban rémisztő volt, Kisboti sírva bújt előle az asztal alá. Csilla szülei magukra hagyták őket: beszéljétek meg, mondta Csillának az anyja. Botonddal azonban nem lehetett beszélni. Amikor Csilla kerek perec nemet mondott, megfogta a kisfiút és rángatni kezdte magával. Kisboti hangosan, üvöltve bömbölt, könnycsepp és takony keveredett az arcán. Botond ösztönösen elfintorodott és elfordította a fejét, de a gyerek kezét nem engedte el. Tényleg el akarod vinni? – kérdezte Csilla szelíden. Eteted, pelenkázod, úgy, ahogy én szoktam? Tudnád vállalni a gondozását?

Botond némi gondolkodás után elengedte a kisfia kezét. – El fogom perelni tőled, és amikor enyém lesz a gyerek, addigra meg fogom oldani – mondta. Csilla szülei úgy gondolták, Botondnak joga van ahhoz, hogy akkor lássa a gyerekét, amikor akarja. Ezt Csilla ügyvédje is megerősítette: amíg nincs egy ideiglenes végzés, nem tehet semmit, csak vigyázzon, óvatosan, nehogy a férje elvigye a gyereket. Botond azonban valójában nem a kisfiát látogatta, hanem Csillát, mégpedig azért, hogy gyötörje, kínozza, becsmérelje. Egyszer Csilla anyósa is megjelent a kis házrészben. Fitymálva körülnézett, majd számon kérte Csillán, mégis mit képzel magáról, hogy merészel elválni. Szegény Csilla, aki ekkoriban éppen alig-alig fizető fordításokat és egyéb távmunkában végezhető kulimunkákat vállalt, csak figyelte, ahogy az anyósa és a saját édesanyja egymás szavába vágva nevezik őt felelőtlennek és könyörtelennek, amiért szétrombolt egy családot. Utólag Csilla úgy beszélt erről, mint élete legnehezebb másfél hónapjáról. Pedig ez a magyar törvénykezés szerint gyorsnak számított. Ennyi időbe telt, míg megszületett a végzés: ideiglenesen nála helyezik el Kisbotit.

A megoldás

A végzés értelmében Botondnak várnia kellett egy következő tárgyalásra, amely kijelölte volna a fiával együtt tölthető időt: ő azonban már az eddigieken is annyira fel volt háborodva, hogy fenyegetni és követni kezdte Csillát. Egyre vadabbá és kiszámíthatatlanabbá vált, ráadásul Csilla szülei sem tudtak, talán nem is akartak segíteni. Egy éjjel, amikor Csilla arra ébredt, hogy az exférje az ágya mellett ácsorog, láthatóan illuminált állapotban, betelt nála a pohár. Kihívta a rendőrséget: Botond persze eltűnt, mire kijöttek. Csilla fogta magát, összecsomagolt egy táskányi cuccot, meg a gyereket, és elment az egyetlen emberhez, akiben bízott: Manyi nénihez. Egyenesen a férje szomszédjába.

Szerencsére Kisboti áldott jó gyerek volt, és nem hangoskodott az alatt a másfél nap alatt, amíg Manyi néni és Csilla összedugták a fejüket, hogy kiötöljenek valamit. Ez a kiötlés Csilla részéről jobbára abból állt, hogy először sírt, majd ivott egy habos kakaót, és az érzelmi stressztől és a fáradtságtól kimerülten aludt egy nagyot a kanapén. Közben dr. Reich Mária intézkedett. Felhívta az egyik albérlőjét és sűrű bocsánatkérések között, családi vészhelyzetre hivatkozva, a tárgyhó bérleti díját visszafizetve felmondta a bérleti szerződést. Mire Csilla felébredt, már volt hova mennie. Manyi néni hívott egy taxit és a legnagyobb titokban átszállíttatta oda Csilláékat.

Botond persze füvet-fát megmozgatott, hogy kitalálja, hol vannak az övéi, miközben élesen elutasította, hogy nyilvános helyen lássa a fiát. Azt mondta, ez olyan, mintha beleegyezne ebbe a jogilag fals helyzetbe, de Csilla tudta, hogy valójában nem is vágyik a gyerek után. Feljelentette Csillát a gyámügyön, és megfenyegette a szülőket is. Csilla mindig a szülei házában adta át Kisbotit a férjének, ahogyan arról a papír rendelkezett. Botond tombolt, de nem tudott mit tenni. Csilla olykor látta, hogy taxi követi őket, amikor hazafelé tartottak: akkor fogta Kisbotit, leültek egy játszótéren, ő pedig látható nyugalommal olvasgatott. Tudta, hogy Botond nem fog órákig várni, a játszadozó gyermekeket figyelve. Nincs türelme hozzá. A per folyt tovább, a bíró nem igazán törődött az apa extra feljelentéseivel, míg a láthatást biztosították. Csilla védve volt, élhette az életét, folytathatta az egyetemet, a férjének nem volt többé befolyása felette. Egy idő után Botond is beleunt a kapálózásba, a hisztérikusan kirobbant ügynek végül gyorsan, mindenki megelégedésére lett vége. Botond soha nem tudta meg, hogy a nehezen kiharcolt szabadságot felesége a szigorú tekintetű, ősz hajú művészettörténésznőnek köszönheti a szomszédból, aki az egész világnak dr. Reich Mária, Csillának és a kisfiának azonban csak Manyi néni.