Míg én vajúdtam a kórházban, addig a férjem a húgával „gyűrte össze a lepedőt"

Borítókép: Míg én vajúdtam a kórházban, addig a férjem a húgával „gyűrte össze a lepedőt" Forrás: Tetra Images
A bibi csak az, hogy a férjem egyke.

Szoktam olvasgatni a cikkek alatt a kommenteket: „na, megint egy kamu sztori!” Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy valószínűleg az én, vagyis hát a mi történetünkről is nagy valószínűséggel azt gondolnák.... Kívülről ugyanis annyira képtelenségnek hangozhat. Pedig nálam szerintem senki nem szeretné jobban, hogy tényleg ez is csak egy kamu sztori legyen. De sajnos nem az. Azért is döntöttem úgy, hogy elmesélem, hogy aki ne adj Isten így vagy hasonlóan járt, tudja: nincs – sajnos – egyedül.

Teljesen klasszikus, mondhatni átlagos történet a miénk. Egy társkeresőn ismerkedtünk meg, és mondhatni szerelem volt első látásra. Az első randi után úgy hívtam fel a legjobb barátnőmet, hogy ő lesz a férjem. Három év múlva az is lett. A maga hullámvölgyeivel és csiszolódásaival azt mondhatom, hogy boldog párkapcsolatban éltünk. Szerettük és tiszteltük egymást, jól működtünk együtt párként is, férfiként és nőként is, de barátokként is. Tényleg mindent meg tudtunk beszélni egymással. Ezért, amikor egy évvel az esküvőnk után szóba került a gyerek téma, nem igazán kellett noszogatnunk egyikünket sem. Úgy voltunk vele, hogy túl a harmadik X-en és túl nagyjából 4 közös éven, itt az ideje az újabb szintlépésnek.

A babaprojekttel nem is volt gond, ha értitek, mire célzok, nem számolgattunk, nem néztem a naptárat, nem volt időre huncutkodás, sem gyertyapóz. Csak élveztük egymás társaságát. Kicsit talán többször, mint addig, de ez kifejezetten jót is tett a kapcsolatunknak. A második próbálkozós hónap után azonban csak arra lettem figyelmes, hogy a reggeli kávém helyett a WC kagylót szorítom és akkor tudatosult bennem, hogy igazából már egy ideje meg kellett volna jönnie.

Hát azért én még szívesen gyakoroltam volna ezt a gyerekcsinálás dolgot!
mondta a férjem, de mosolyogva, boldogan.

Igen, azt láttam rajta, hogy boldog, örül, hogy kisbabánk lesz.

Az ezt követő két hónapban a reggeli rosszullétek egésznapossá sűrűsödtek, amikor épp ébren voltam, többnyire émelyegtem vagy hánytam. Hogy őszinte legyek, alváson kívül kábé semmihez nem volt kedvem, nem még ahhoz, hogy tartva a megszokott mennyiséget, akár napi szinten összebújjak a férjemmel. Mégis nagy levegőt vettem időnként és megpróbáltam, ám pár elég kínos kísérlet után végül felhagytunk vele. A férjem nyugtatott, hogy majd folytatjuk, ha elmúltak a rosszullétek.

Csak hogy a rosszullétek a terhességem hatodik hónapjig elkísértek, amikor már látványra és érzetre is nagyon terhes voltam. Nem voltam kövér, de szép nagy pocakom volt, amelyben egy igen aktív kisfiú vett olykor tánc-, olykor pedig boxedzéseket. Még a férjem is csodálkozott, hogy milyen ereje van egy ekkora kis babának.

Na de ahogy elmúltak a rosszullétek, az én kívánósságom is visszatért. Nagyon is, hiszen akkorra nagyjából 5-6 hónapja nem volt semmi. De tényleg semmi. Úgyhogy beszereztem egy csini, csipkés kismama hálóinget és bedobtam magam. A férjem azonban nagyon finoman ugyan, de közölte, hogy neki ez így nem megy.

A tudat, hogy egy gyerek van bennem, egyszerűen teljesen elvette a kedvét tőlem. Persze teljesen kiakadtam, nyilván rögtön arra gondoltam, hogy tuti van valakije, hisz egy férfi nem mond nemet. Ő se mondott még soha nekem nemet. De amikor megnyugtatott, hogy nincs senkije és már egész jól hozzászokott a cölibátushoz, meg hogy tudja, hogy már csak pár hónap és újra ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk, akkor megnyugodtam. Nem leszek álszent, az utolsó hetekben, amikor már kábé lehajolni se tudtam, még hálát is adtam, hogy ekkora hassal, ilyen terhesen nem kell még lepedőakrobatának is lennem.

Végül hamar elrepült a harmadik trimeszter is, gondtalanul. Egészen az utolsó két hétig, amikor elkezdett szivárogni a magzatvizem, így a dokim jobbnak látta, ha befektet a kórházba, hogy ha bármi probléma merülne fel, ott legyek.

Nem mondom, hogy örültem neki, de én is nagyobb biztonságban éreztem ott magam. A férjem minden nap jött be hozzám, nagyon aggódott értünk. Végül a kisfiunk egészen a 41. hétig kihúzta.

Emlékszem, egy napsütéses májusi nap volt, csütörtök, amikor délelőtt rendszeres fájásaim lettek.

Anyuka, hamarosan szülünk, hívja a férjét! – mondta a dokim, én pedig rögtön így tettem. Csakhogy a férjem nem vette fel. Kábé egész nap meetingel, gondoltam, majd ha végzett, visszahív. De nem hívott. Eltelt fél óra, egy óra, sőt, már 2 óra is. Írtam neki a FB-on, SMS-t, még az üzenetrögzítőjére is rábeszéltem, pedig arra az elmúlt években egyszer nem volt példa, de nem hívott vissza.

Szerencsére édesanyám gyorsan a kórházba volt, így nem egyedül vajúdtam, de semmiképp nem akartam, hogy ne legyen ott a férjem, amikor megszületik a kisfiunk. 4 órával az első hívás után végül felvette, bár akkor már nem én hívtam, hanem Anyut kértem, hogy hívogassa. Azt mondta, hogy el kellett mennie otthonról és elfelejtette magával vinni a telefont, de azonnal indul. Szó se róla, 30 perc alatt beért, így a vajúdás utolsó óráiban végül vele volt és este, amikor a kisfiunk megszületett, együtt volt az egész család.

A szülés utáni örömmámor hatására el is felejtettem az egészet, csak élveztem, hogy együtt vagyunk és alig vártam, hogy hazamehessünk a kórházból és otthon lehessünk, hárman: anya, apa és a kis Beni.

Meglepetésemre otthon olyan rend és tisztaság várt, mint még soha. Friss ágyneműk és plédek mindenhol, fel volt porszívózva és mosva is, és a férjem még ilyen illatosító kütyüket is beszerzett minden helyiségbe. Mondjuk ez fura volt, mert azelőtt utálta őket, de azt mondta, hogy a kedvemben akar járni és tudja, hogy én pedig mennyire szeretem (szeretném) őket. De ezzel sem törődtem, tudja mindenki, aki már élt meg ilyen időszakot, minden gondolatom a baba körül forgott. Boldog voltam. Úgy éreztem, hogy ennél boldogabb nem is lehetek, hiszen mindenem megvan: egy gyönyörű, egészséges kisbaba és egy szerető férj, aki még az illatosítót is bevállalja miattam.

Mivel jó idő volt, hamar ki tudtunk mozdulni, már 10 nap után elmentünk Benivel sétálni egy picit a környéken. Persze a szomszéd néni azonnal elkapott minket. Áradozott a kisfiamról, a (anya)tej felől érdeklődött, meg hogy „jó baba-e”... Aztán elkezdte mondani, hogy milyen szerencsés vagyok a férjemet és a családját illetően, hogy így jönnek, segíteni, főznek és takarítanak rám, hogy a sógornőm is ennyit jött segíteni, amíg én a kórházba voltam.... – eddig tudtam figyelni, itt ugyanis képszakadás volt. Innentől nem láttam, nem hallottam. Máig nem tudom, hogy konkrétan hogy jutottam Benivel haza. A férjemnek ugyanis nincs testvére.

És akkor összeállt a kép. Amikor nem vette fel a telefont. Amikor lecserélte az ágyneműt. Amikor kitakarított. Hát persze. Hogy lehettem ennyire hülye, Istenem...

Zokogtam és tomboltam otthon, de muszáj voltam megnyugodni, mert Beni is azonnal átvette a hangulatomat. Úgyhogy megvártam, amíg este hazajön, és csak annyit kérdeztem: „

Hogy van a húgod?

Íme pár őszinte szüléstörténet: