Minden rendben volt a házas életünkkel. Az első perctől kezdve működött közöttünk a kémia, olyannyira, hogy sok barátnőmmel ellentétben én büszke voltam arra, hogy 5 év után, amikor belevágtunk a babaprojektbe is még hetente többször bújtunk össze. Nem muszájból. Nem azért, mert peteérésem volt éppen, hanem mert kívántuk egymást. Akartuk az együttlétet. Én is. Talán ha kétszer mondtam nemet Zolinak az 5 év alatt, de akkor tényleg nem kamu fejfájás miatt, hanem mert tényleg nem voltam egészségügyileg jól.

Úgyhogy amikor elkezdtünk próbálkozni, tényleg nem esett nehezemre gyakran összebújni vele. Sőt. Nagyon élveztük azt az időt. Nem is görcsöltem rá, sőt, bevallom őszintén, én picit örültem is neki, hogy nem estem rögtön teherbe, mert így jó pár hétig élvezhettük a védekezésmentes együttlétek előnyeit.

Négy hónap után aztán várandós lettem. Annyira belefeledktezünk a próbálkozásba, meg a testi örömökbe, hogy bevallom őszintén, nem is figyeltem, hogy nem jött meg. Csak egyik reggel a WC kagylót ölelgetve eszméltem rá, hogy uhh, hát már rég meg kellett volna jönnie.

Leírhatatlanul boldogok voltunk mindketten, egy cseppnyi kétely nem volt bennünk. Nagyon örültünk, hogy babát várok, hogy kisbabánk lesz. Egy valami zavart, hogy annyira rosszul voltam, olyan érzékeny voltam a szagokra, olyanokra is, amiket korábban imádtam, hogy egyszerűen képtelen voltam onnantól az első trimeszter végéig egyáltalán a szexre gondolni.

A férjem csak jót nevetett rajtam, sőt, mondta, hogy nem is bánja, legalább kipihenheti az azt megelőző, szexuálisan igencsak intenzív heteket. Ő akkor is nevetett, amikor egy új tusfürdőt kipróbálva, amikor ő bejött a szobába, én azonnal kirohantam hányni a mellékhelyiségbe, amint megéreztem annak a szagát. Nem tudtam egyszerűen mit csinálni, ez magától jött. Én a saját tusfürdőimet is lecseréltem illatmentesekre és parfümöt se használtam, mert tényleg mindentől émelyegtem. Jobb esetben. Rosszabb esetben hánytam is.

Végre azonban elmúltak a rosszullétek, letudtam az első három hónapot és újra régi önmagam lehettem. Jó, nem teljesen, de részben. Első gyereküket váró szülők voltunk, úgyhogy mielőtt rávetettem magam újra a férjemre, kikértem a nőgyógyászom véleményét, aki azt mondta, hogy az együttlétekre is ugyanaz igaz, mint a sportra: ne most akarjak maratont futni, de normális határokon belül, óvatosan mindent lehet.

Úgyhogy alig vártam, hogy hazaérjek én is, meg a férjem is és végre újra egymásnak eshessünk. Bevallom, addigra már nagyon sok olyan éjszakán voltam túl, amikor álmomban újra felfedeztük egymás testét, de mire felkeltem, újra a rosszullét győzőtt. De már nem, már ébren is akartam a férjem, szőröstül, bőröstől, rosszullét mentesen. Egy volt csak a bibi. Bár az elég nagy volt. Hogy ő nem akart engem.

Először nem mondott semmit, de szemmel látható és tapintható jelei vannak, hogy ő nem úgy vágyik rám, mint én rá. Vagyis... mit szépítem a dolgot. Egyáltalán nem kívánt.

Mondanom se kell, borzasztóan éreztem magam. Mindent bevetettem, amiről tudom, hogy működni szokott nála, de semmi nem használt. Aztán egyszer közölte, hogy hagyjuk ezt most inkább, fáradt, nehéz napja volt, inkább nézzünk meg egy filmet és aludjunk.

Pár nap múlva, hétvégén, egy lustálkodós, pihenős nap délutánján megint bepróbálkoztam. Akkor sem jártam sikerrel. Akkor azért már eléggé zavart a dolog, és megkérdeztem, hogy mi a baja. Azt mondta, hogy semmi, de most inkább ne csináljuk. Kérdezgettem, hogy miért nem, de nem adott normális választ sose.

Ettől függetlenül minden rendben volt köztünk, jött velem a terhesgondozásra, terveztük a babaszobát, a jövőnket, milyen lesz majd igazi családként, gyerekkel. Csak épp szexelni nem szexeltünk. Nekem viszont minden nappal jobban hiányzott.

Mígnem egy sokadig próbálkozás után elsírtam magam. Akkor már körülbelül 5 hónapos terhes lehettem, már volt kis hasam is, de nem híztam például sokat, és nem mellesleg, mellesleg viszont igen nagy változáson mentem át. Nekem ez nagyon tetszett és azt hittem, hogy neki is fog. Csinosnak éreztem magam és tényleg, tomboltak bennem a hormonok. És ekkor elmondta, hogy mi a baja.

Azt mondta, hogy egyszerre félti a babát és egyszerre zavarja az, hogy az a meghitt, intim dolog, amit eddig ugye mindig ketten csináltunk, most számára olyan, mintha hárman csinálnánk. Hozzátette, hogy tudja, hogy nem így van, utána olvasott a témának alaposan (és ebben biztos voltam, hogy így volt, mert tényleg ilyen típus), tudja, hogy sokan ilyenkor még jobban kívánják a gyermeküket épp kihordó nőt, de azt mondta, hogy ő nem. Szeret továbbra is, de így, állapotosan nem szeretne velem együtt lenni.

Mondanom se kell, teljesen kiborultam és azt kérdezgettem, hogy van-e valakije, biztos akkor mással oldja meg. De rögtön megnyugtatott, hogy ez eszébe se jutott. Kibír pár hónapot és biztos benne, hogy utána ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk - újra ketten, gyerek nélkül.

Nem mondom, hogy nem volt bennem, hogy mi van, ha mégse bírja ki. Felajánlottam, hogy van más módja is annak, hogy kielégítsem, de várandósan nem kért belőlem. Sehogy.

A szülés, majd a 6 hét gyermekágy letelte után nyugodtam csak meg, amikor a kontroll utáni estén, miután a nőgyógyászom szabad utat adott, hosszú hónapok után végre ő bújt oda hozzám. És tényleg ott folytattunk mindent, ahol abbahagytuk. Csak picit halkabbnak kellett lennünk, mert a szomszéd szobában már ott aludt szerelmünk gyümölcse.

Mindenki máshogy éli meg a várandósságot, anya is, apa is, egyik nő, másik nő is. Valakinek például ilyen fura kívánósságai voltak: