Már amikor az első kisfiamat vártam megfordult a fejembe, hogy mi lesz akkor, ha egyszer iskolába kell adni.

Persze, nem attól féltem, hogy megtanul valamit – sokkal inkább attól, hogy hogyan. Édesanyám pedagógusként dolgozott – szerencsére már „kiszabadult” az iskolarendszerből. Azt hiszem Ő, még nálam is jobban izgul azon milyen lesz majd az unokáinak az oktatási rendszerben.

Én se estem messze a szülői mintától, hiszen én is oktatással foglalkozom – bár teljesen más keretek között. Élményalapú oktatás tervező és tréner vagyok – főleg fiatal felnőttekkel és felnőttekkel foglalkozom. A férjem is hasonló területen dolgozik mégis hatalmas „meccseket” és eszmecseréket kellett folytatni arról hova is menjen iskolába a gyerekünk.

Azt ma már nem kell ecsetelni hogy a jelenlegi, tekintélyelvű és tudásalapú oktatási módszerek elavultak – a körülményekről nem is beszélve, a pedagógus hiány és a társadalmi megbecsülésük hiánya pedig még a legelszántabb állampolgárt is el tudja szomorítani. Ilyen helyzetben, szülőként azt gondolom, hogy még a nehezebbnél is nehezebb döntést hozni.

Természetesen azt szeretnénk, ami neki a legjobb. Ahol megerősitik abban, amiben már ügyes és önbizalmat kap, és amiben kevésébé ügyes ott segítik, tanítanak neki önmagáról és a hangsúly a készségeken van és nem a lexikális tudáson. Legyen közel, legyen jó a tanító és az osztályközösség, étkezzenek egészségesen és legyenek sokat levegőn.

Tudom, hogy mindez nem tud egyszerre megvalósulni (mert még nem csináltam meg ezt az iskolát) és kompromisszumokat kötni – mégis valahol nehéz szülőként lemondani arról, hogy a „legjobbat” add a gyerekednek. Bármit is jelentsen az, hogy „legjobb”.

Természetesen mi is mindent átbeszéltünk, meglátogattunk, olvastunk, informálódtunk, beszélgettünk szülőtársakkal és mindezt latba vetve hoztunk döntést. Ami nekem nagyon sokat segített a folyamatban az egy mantra volt – amit a mai napig mondogatok ha elbizonytalanodok.

Ez a két mondat nekem sok erőt ad ezekben a „véglegesnek” tűnő helyzetekben. Tudom, hogy, ha valami nincs rendben akkor lehet változtatni. Itt nem arra gondolok, hogy az első nehézség után el kell menni és sarkon fordulni. Sőt! Szerintem a nyitott és jószándékon alapuló kommunikáció mindennél fontosabb és erre teret és időt kell biztosítani. Amennyiben látom, hogy a helyzet nem javul illetve nincs törekvés a változásra, akkor viszont lehet és kell is lépni.

A mantrám mellett még ezek voltak azok a pontok amik segítettek a döntési folymatban:

Beszélgetés, ami sok volt és mély. Felszínre hozva saját gyerekkori félelmeket és megéléseket. Mások véleményének és gondolatainak a meghallgatása. Személyes beszélgetés az iskolák dolgozóival. Szülőtársak meghallgatása. Saját gondolataim kiventillálása

Ma senki se tudja, hogy milyen lesz a világ 20, 10 vagy akár 5 év múlva. Abban viszont biztos vagyok, szülőként és oktatóként is hogy az alapvető emberi értékek mindig is középpontba lesznek és ha azokkal tisztában vagyok én, a családom és a gyerekem. Valamint, ha az értékek mellé viselkedési mintát is teszek, akkor egy nagyon erős alapot tudok neki adni az élethez.

Hallgassátok meg a kretivtiás fontosságáról szóló részt a Mesélj, Anyukám podcastban!

A lenti galériánkban olyan híres embereket mutatunk be, akik soha nem fejezték be az iskolát, vagy akár neki sem álltak.