Borítókép: Jocó bácsi: „A mélyponton vagyunk, és nem tudom, megállítható-e az összeomlás felé vezető lavina”

Jocó bácsi: „A mélyponton vagyunk, és nem tudom, megállítható-e az összeomlás felé vezető lavina”

Balatoni Józseffel, aka Jocó bácsival beszélgettünk új könyve, a Tanár vagyok! És? kapcsán, amiből iskolaszínházi előadás is készült. Nem tudtuk nem érinteni az aktuális oktatási helyzetet, hogy már most is alig van pedagógus, arról nem is beszélve, hogy mi lesz 3-4 év múlva. Lesz-e még tanár, aki majd tanítja a gyermekeinket. Zubor Rozi interjúja.

ÉVA magazin/Zubor Rozi: Mesélj először, kérlek. Hogy vagy?

Jocó bácsi: Őszintén nagyon vegyes állapotban vagyok most. Egyrészt jól, mert sok jó dolog történik az életemben. Sok olyan dolog, ami miatt érdemes felkelni és tenni. Másrészt mindeközben viszont nagyon nyomaszt az a helyzet, ami van. Ez a társadalmi kiégettség, elkeseredettség, az elmúlt 2-3 év lenyomata, az emberek feszültsége... És ugye ez a feszültség kihat a gyerekekre is. Leginkább rajtuk látszódik, és azt kell mondjam, nem jó látni, hogy egyre rosszabb állapotban vannak.

É: Én is ezt látom. Pláne, így év végén, míg mondjuk tavaly december közepén kezdték el mondogatni, hogy fáradtak, mikor lesz már szünet – akár a saját gyerekeim is – idén már november vége óta számoljuk vissza, hogy már csak hányat kell aludni a szünetig.

JB: Az van, hogy baromira érződik, hogy nem volt őszi szünet.

É: Igen, viszont képzeld, tőlem értetlenkedve kérdezték felnőttek, hogy miért, hiszen régen sem volt őszi szünet. De én is azt látom, hogy nagyon kellett volna az a pár nap. Nem lett volna szabad visszacsinálni.

JB: Jó, és akkor elkezdhetnénk sorolni, hogy még mi változott az elmúlt években, hogy például amíg régen egy alsós gyerek végzett délben az iskolában, egy felsős meg mondjuk fél kettőkor, most végeznek négykor...

É: Órákat tudnánk erről (is) beszélgetni, és spoilerezek: ha órákat nem is, de folytatjuk ezt még az Edisonplatform és a Mesélj, Anyukám! közös, 21. századi szülők podcastben. Ennek a beszélgetésünknek viszont most más az apropója, méghozzá a legújabb könyved, a Tanár vagyok! És? Az eddigi írásaid a gyerekekről, a diákokról, oktatásról tanítási módszerekről szóltak. Noha a közösségi platformokon te mesélsz magadról is, ennyire sok mindent, ennyire őszintén még nem adtál ki magadból. Mondjuk azt tudjuk, hogy egy nehéz időszakon vagy túl. Ezért döntöttél úgy, mondhatni terápiás céllal, hogy kiírsz magadból mindent?

JB: Valójában két éve döntöttem el, az első nagy Covid-hullám után, hogy megírom ezt a könyvet. Csak aztán sokáig nem tudtam írni egy betűt sem, míg végül idén nyáron úgy éreztem, hogy van erőm és nem utolsó sorban némi időm is. Úgyhogy augusztus elsején leültem írni és gyakorlatilag szeptember 30-ig fel sem álltam. Két hónap alatt minden szabadidőmet, na meg leginkább az éjszakáimat – írásra használtam. Kiírtam magamból az elmúlt 35 év mélypontjait, azokat a tapasztalatokat, amiket átéltem gyerekként, felnőttként, tanárként, influencerként. Ez egy nagyon jó folyamat volt, kicsit ki is szakadtam a jelenből és visszatekintettem a dolgaimra. Megpróbáltam most rendbe rakni azokat a dolgokat, amiket akkor nem tudtam.

É: Azért ez nem lehetett könnyű, gondolom jó sok sebet téphettél fel. Sikerült őket begyógyítani a könyv végére?

JB: Úgy képzeld, hogy én írás közben sírtam, röhögtem, nagyon brutál folyamat volt. Amit mondtál te is, ez abszolút felért egy terápiával és most úgy érzem, kidolgoztam magamból mindent.

É: Ehhez gondolom nagy bátorság is kellett. Bár tisztában vagyok a fontosságával annak, hogy beszéljünk őszintén magunkról, az életünkről, a nehézségeinkről, sajnos nem egyszer látjuk/tapasztaljuk az online térben, hogy a „kedves” kommentelők sajnos kegyetlenek tudnak lenni, kezdve a „ki kíváncsi erre”-től a „minek panaszkodsz”-on át... Sorolhatnám.

JB: Amikor ott két éve eldöntöttem, hogy könyvet írok, akkor az a gondolat kísért végig, hogy „a hetedik te magad légy”. Ez ugyanis a hetedik könyvem. Ez dübörgött bennem, hogy most magamról kell írjak, és kendőzetlenül őszintén azokról a dolgokról, amit egy pedagógusról nem tudnak az emberek.

Az én életemről nagyon sokat nem tudnak az emberek. Még ha azt is hiszik, hogy de. Szokták mondani, hogy nekem milyen könnyű, hogy csak megszületni volt nehéz, én csak a színpadon állok, beszélek és közben dől a pénz. És akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy tényleg kifele ezt látják, hogy ez ennyire könnyű? Ezért akartam őszintén mesélni erről, árnyalni a képet, hogy ezekkel a mélypontokkal inspirálhassak embereket.

É: És közben tovább tépegeted a sebeket, hiszen iskolaszínházi előadás is készült a könyvből, amit a Momentán Társulat interaktív improvizációs színházával mutattatok be. Kinek az ötlete volt ez?

JB: Tibenszky Móni Lisa ötlete volt, aki a Felelős szülők iskolájának alapítója (és a menedzserem is). Miközben olvasta a kéziratot, már mondogatta nekem, és elkezdtünk agyalni. De közben ment bennem a harc, hogy akarom, nem akarom... Mert az oké, hogy írok magamról egy könyvet. De hogy még egy iskolaszínházi előadás is legyen rólam? Az már túlzás. Hát ki vagyok én? De végül szerintem nagyon jól összeraktuk, jól sikerült a premier, a január 5-ei előadásra is már csak pár jegy kapható. Viszont tényleg iszonyat strapás, mert igen, minden előadás során újra és újra felszakítom a sebeimet. Ezért például a sok megkeresés ellenére havi kettő előadásnál többet nem biztos, hogy be merek vállalni, mert kérdéses még számomra is, hogy mennyit bírok érzelmileg. Minden előadással a legmélyebb érzéseket hozzuk fel újra és újra.

É: Kinek ajánlod leginkább az előadást?

JB: Szerintem ez a darab mindenkinek ad valamit. Bárhova szívesen megyünk, nyilván, ha gyerekeknek játszunk, akkor máshova kell tenni a fókuszt. De bízom benne, hogy lesz olyan is, amikor diákoknak/osztályoknak hirdetjük meg, rendhagyó osztályfőnöki óraként. De a premieren voltak kamaszok és felnőttek is, és ami számomra nagyon érdekes, hogy többségében fiúk voltak, és ilyen még nem nagyon volt. Jó volt ezt megérezni, hogy ezek a fiúk példaképként tekintenek rám. Volt, aki azért jött el a családjával, mert ő akarta megnézni, a családja pedig jófej volt és elkísérte.

„Az iskolaszínházi előadás dramaturgiáját Balatoni Jocó Tanár vagyok! És? Című könyve alapján állítottuk össze, ami Jocó sztorijaiból áll össze, majd a Momentán Társulat imprószínészei közreműködésével kiterjesztjük a képzelet világába az aktuális sztori üzenetét – például kirekesztés, fegyelmi eljárás, valamiféle hendikep megjelenítése, függőségek – és ezekről játszunk, úgy, hogy a közönség sajátjának érezze a történetet, hisz egy kicsit Ők is rendezik az előadást.” - Tibenszky Móni Lisa.

É: Hát ez tényleg szuper, nagyon jól hangzik és gratulálok! Ahogy pár kérdéssel ezelőtt mondtad, te most már nem csak pedagógus vagy, hanem író, előadó és influencer is. Az utóbbi időben sajnos azt látom, hogy sajnos a legelhivatottabbak is elgondolkodnak a pályaelhagyáson, sőt, sajnos volt, akinek muszáj volt meg is tennie. Te hogy állsz ezzel most éppen?

JB: Az elhivatottságom rendíthetetlen. De bevallom őszintén, hogy nekem is vannak olyan pillanataim, amikor azt mondom: itt a vége, nem akarom és nem is bírom tovább csinálni. Ez szerintem egyébként természetes is annál, aki ilyen munkát végez. Egyre nehezebb az a fajta nyomás, ami ránk nehezedik. Az egzisztenciális nyomás, a körülmények nyomása, a nemzeti alaptantervi nyomás... A tanári szabadság megszűnt, ráadásul látványosan egyre kevesebben vagyunk. Aggasztó, hogy 3-4 év múlva ki fog tanítani? A mélyponton vagyunk, és nem tudom, hogy megállítható-e az összeomlás felé vezető lavina.

É: Eléggé optimistának ismertelek meg az elmúlt időszakban, szóval ezek a mondatok pont tőled különösen fájnak, noha én is látom, hogy nagy a baj.

JB: Egy régi ismerősöm is pont ezt mondta nemrég, hogy sose látott/hallott pesszimistának lenni az oktatás kapcsán. És mivel ő is ezt látja, hogy már én is az vagyok, innen érzi, hogy mekkora a baj. És tudod az a baj, hogy nem csak az állami intézményekben. Már az alapítványi iskolákra is kihat. Kitaláltak az ELTE-n egy új szakot, ami szerintem tök jó, egy jolly joker, úgynevezett Z szak, ahol biológia, földrajz, kémia és biológia szakos tanárokat képeznének egyben. 30 helyet hirdettek meg, na most 6 ember van a szakon. Nem tudják feltölteni a tanár szakokat. Évek óta érettségiztetek, és míg egy évtizede minden osztályban legalább volt egy diák, aki tanárnak készült, az elmúlt néhány évben konkrétan eggyel sem találkoztam.

É: Ennyire nem akar senki pedagógusnak menni.

JB: Nem csoda, hiszen egyáltalán nem valami kecsegtető pálya. Mert belénk most már lassan mindenki belénk rúg. És nem csak a röhejes bérünkre gondolok, hanem az általános megbecsültség...

már ott tart az ember, hogy szégyenkezve mondja ki, hogy tanár.

Hiszen azonnal jönnek a sztereotípiák: mi állandóan lázadozunk és tüntetünk, nem dolgozunk és ott van a 3 hónap nyári szünet is...

É: Ácsi, de hát nekem is van iskolás gyerekem, és nincs neki se 3 hónapos nyári szünete. Akkor nektek hogy lenne!?

JB: Hát ez az... Na látod, ezért írtam meg a könyvet, hogy az emberek lássák, tudják, hogy például hogyan is néz ki az az állítólagos 3 hónap nyári szünetünk... Meg az év fennmaradó 9 hónapja (!?) amikor gyerekeket próbálunk tanítani... Próbálnánk...