Februárban lesz három éve, hogy elváltunk, a férjem pedig azóta boldogan terpeszkedik egyesegyedül abban a családi házban, amit főleg én hoztam össze.

Mi az én bűnöm? Az, hogy négy évvel ezelőtt megelégeltem nyomasztó és jövőtlen, huszonöt éve tartó házasságunkat. Egy szem gyerekünk még otthon lakott, de ő is lelkesen bíztatott: igazad van, mama, menj el innen! Egy keddi napon bejelentettem Botinak, hogy vége. Összepakoltam a legszükségesebb cuccaimat, és eljöttem. Sokkal egyszerűbb volt, mint korábban hittem volna: csak hatalmas megkönnyebbülést éreztem.

Boti néhány hétig írt tessék-lássék visszakönyörgő leveleket, aztán inkább agresszióba váltott. Bálintot, a fiunkat minden igyekezetével próbálta ellenem hangolni, de ebben kudarcot vallott, Balu mellettem állt, és amikor összejöttem a jelenlegi vőlegényemmel, ő tapsolt a legjobban. Ha valaki, hát a fiam pontosan látta, milyen volt a házasságunk Botonddal. A férjem szeretett egész hétvégén egy fotelban fetrengeni, miközben én lótottam-futottam, vásároltam, főztem, mostam. Még hétköznap is morgott, ha nem csináltam meleg kaját, vagy nem volt szerinte elég tiszta a lakás. Ja, hogy én is dolgozom, többet is, mint ő? Kit érdekel? Beszélgetni, közös programokat csinálni, pláne szexelni régesrég elfelejtettünk.

A válás egész békésen zajlott egy évvel azután, hogy elhagytam. Már azt hittem, sínen vannak a dolgok. Leültünk egy ügyvéddel, ahogy illik, és közös megegyezéses szerződésbe foglaltuk többek között azt is, hogy mielőbb eladjuk a házat, az árát pedig elfelezzük. Csak zárójelben jegyzem meg: főleg az én örökségemből, illetve keresetemből építettük fel, amikor egy multinál dolgoztam középvezetőként. Boti gyakorlatilag egy fillérrel sem járult hozzá a költségekhez, még a munkásokat is az én pénzemből fizettük. Kivásárolni biztosan nem tudott volna soha.

Szóval: aláírtuk a szerződést. Teltek-múltak a hónapok, én az albérletemből a szerelmemhez költöztem, és igazán boldog időszakát éltem az életemnek. Egy ideig nem is foglalkoztatott a házkérdés. Balu még egyetemista volt, félig-meddig otthon lakott, nem akartam piszkálni a dolgot. Egy idő után azonban a fiam maga hozta szóba. Lassan lediplomázik, szeretne elköltözni, és ha már így alakul, esetleg lakhatna abban a lakásban, amit a ház feléért kapnék? Nem szeretné, ha rá íratnám, egyrészt elesne különböző támogatásoktól, másrészt tudja, hogy nincs más vagyonom. De legalább külön költözhetne. Nem piszkálnám-e egy kicsit az apját, hogy hirdessen végre?

Tulajdonképpen akkor ocsúdtam, hogy a válás óta már másfél év eltelt.

Nem kommunikáltam túl sokat Botival, kellemetlen volt felhívni. De beláttam, hogy időszerű. Sokáig egyáltalán nem vette fel a telefont: körülbelül a hetedik hívásra reagált. Ja, hogy az, mondta unottan. Amiatt ne aggódj. Nekem is eszembe jutott az utóbbi időben. Nemsokára felrakom a hirdetést.

Eltelt két hónap. Nem rakta fel. Visszahívtam, ezúttal csak tizedik próbálkozásra értem el. Halványan ingerült volt a hangja. Rengeteg a dolgom, éjjel-nappal robotolok a munkahelyemen, nincs nekem időm hülyeségekkel foglalkozni. Akkor majd átveszem én, mondtam. Szívesen csinálok fotókat, aztán felteszem a hirdetést. Na, azt már nem. Én lakom itt, én foglalkozom vele. Jó. Ne feledd, Balu szeretne elköltözni, függetlenedni. Huszonnégy éves, itt az ideje. Dehogy felejtem el!

Szomorúan nézte a földet. Apával egyszerűen nem lehet beszélni. Ha felhozom a témát, dühös lesz, vagy másra tereli a szót. Azt hiszem, nagyon jól érzi magát a házban, bulikat rendez, meg hasonlók. Azt se szeretné, ha én elmennék, mert akkor egyedül maradna. Félek, hogy sosem fogja meghirdetni.

És valóban. Innentől keményebben szálltam rá Botira, de az eredmény majdnem a nullával volt egyenlő. A telefont nem vette fel. Nem reagált az e-mailekre. Egyszer odamentem személyesen, de nagyon kínos volt: néhány barátja jött át hozzá borozni, és úgy néztek rám, mint egy marék kakira, pedig a többségükkel jóban voltam annak idején. El sem merem képzelni, minek festett le a szemükben. A ház alig változott, én pedig olyan gyűlölettel néztem barátságosan csillogó ablakait, mintha ő tehetne az egészről.

A vőlegényem azt javasolta, írjak egy ügyvédnek, és kérdezzek rá a jogi lehetőségekre. Az a közös megegyezéses papír, amit a válásnál aláírtunk, nem kötelező érvényű ugyanis, csak becsületbeli ügy, a bíróság nem fogadná el. Nem marad más, mint az ügyvéd.

Én ettől a drasztikus húzástól még három év után is vonakodom. Semmi kedvem belemenni egy végeérhetetlen huzavonába. Másrészt a fiam tényleg elköltözhetne végre, és ha az apja nem adja el a házat, nem marad más lehetősége, mint az albérlet. Az pedig tudjuk, mibe kerül manapság.

Vajon mit tehetek?

Miért válnak az emberek? A három fő ok: