Alig hittem a szememnek. Ültem a vécén, és néztem a két valószínűtlen csíkot. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan sarjadhat élet ilyen elsorvadt, szinte nem is létező kapcsolatból.

Lacival évek óta pokol volt az életünk. Afféle csendesen szenvedős, szokásos pokol. Ritkán veszekedtünk, szinte sose emeltük fel a hangunkat, inkább tudomást se vettünk egymás létezéséről. Hatalmas szakadék húzódott közöttünk. Külön szobában aludtunk. Más hobbikat alakítottunk ki. Ellentétek voltunk, akik már nem vonzzák egymást. Kommunikációnk a legszükségesebbekre korlátozódott. Add ide a sót, nem kéne elindulnod már, hozzál kenyeret és tejet, fizesd ki a gépjárműadót. Ennyi. A felnőtt gyerekeink már elköltöztek, alig nyitották ránk az ajtót. Mi meg halkan szenvedtünk egymástól. Irtóztam a magas fejhangjától, amit húsz évvel korábban még annyira cukinak tartottam. Zavart a szaga. Ha egy centivel odébb tette le a kávéspoharat, mint ahova én képzeltem, hogy tennie kéne, némán felrobbantam. És ez nem volt egyoldalú viszolygás, ő is hasonlóan érzett irántam. Egyszer leültünk, hogy megbeszéljük a válás részleteit, de annyira unalmas volt, hogy inkább abbahagytuk.

Szökőévente egyszer szexeltünk ugyan, de azt is csak unalomból. És tessék. Mari vagyok, negyvenhárom éves, szar házasságban élek, időnként titokban iszom, erre két csík vigyorog ki a tesztből pimaszul, egyenesen az elhűlt képembe.

Néhány napig abortuszon elmélkedtem. Aztán a következő napokban az örökbeadáson. Aztán azon, hogy öreg vagyok én, egyáltalán nem biztos, hogy megmarad ez a terhesség. De hiába reménykedtem abban, amit húsz évvel korábban a világ legnagyobb tragédiájának tartottam volna, eltelt a hetedik, nyolcadik, kilencedik hét, és a menstruációm csak nem érkezett meg.

Muszáj volt elmennem dokihoz úgy, hogy a férjem még nem tudott semmiről. Az orvos megerősítette, hogy terhes vagyok, melegen gratulált, fülig ért a szája. Nem mertem elmondani neki, mi a helyzet, inkább én is úgy tettem, mintha örülnék.

A tizedik héten végül szóltam a férjemnek, hogy beszélnünk kell. Azt hitte, a konyha felújításával kapcsolatos ötleteimet akarom vele megbeszélni. Amikor végül elmondtam az igazságot, dermedten ült legalább öt percig, már azt hittem, szívrohamot kapott, csak nem veszem észre. Végre megmozdult, felállt és körözött a szobában, és nem tudott mit kérdezni. Én meg nem tudtam mit mondani. Mindketten felismertük a helyzet súlyosságát, de még arra is képtelenek voltunk, hogy közösen átbeszéljünk egy akciótervet.

Végül némán határoztam. Megtartom a babát. Nem vállalok fel ennyi idősen egy abortuszt, és nyilván nem adom örökbe sem. Ez a gyerek okkal fogant meg, és nagyon meg akar születni. Nem tudom az okát ennek a makacsságnak, de egész életemben bánni fogom, ha most megszabadulok tőle.

Elhatározásomat közöltem a férjemmel, egyúttal azt is, hogy el akarok válni. De nem csak ímmel-ámmal, ahogy legutóbb, hanem komolyan és véresen. A baba határozottá tett, megszüntette bénító cselekvésképtelenségemet, tettekre sarkallt. És a férjemet is. A válás bejelentésétől mindketten felszabadultunk, energiákat kaptunk, és olyan természetességgel tárgyaltuk meg a jövőnket, mintha a régi szép őszinte időkben éltünk volna. Kitaláltuk, hogy eladjuk a házunkat, mindketten veszünk egy-egy lakást egymástól nem messze, és az új idők szavának engedelmeskedve felesben neveljük majd a gyereket. Minden részletben egyetértettünk. Ismét közel kerültünk egymáshoz, de nem úgy, ahogy annak idején, szerelmünk hajnalán, hanem mint a Casablancában. Tudják: I think, this is a beginning of a beautiful friendship…

Azóta egy szép kis lakásban élek a város csendes környékén, és boldogan várom a szülést. A férjem, aki közel lakik, de azért nem túl közel, mindennap felhív, hetente egyszer átjön segíteni, hoz kaját, megsimogatja a hasamat. Nem gondoltam volna, hogy a sok nyomasztó közös év után új szintre léphet még a kapcsolatunk, de megtörtént. Csak el kellett hozzá válni.

Kíváncsi vagy, mik a válás legfőbb okai? Galériánkból megtudhatod!