A véletlen úgy hozza, hogy sorozatosan veszít a gyerek a játékban, s a végén elmegy a kedve az egésztől. Hagyjuk inkább észrevétlenül nyerni?
Az együttjátszásban nem csupán az a fontos, hogy olyankor együtt vagyunk, hanem az is, hogy vannak játékszabályok, amelyeket be kell tartani – most a játékban, máskor az élet más területein. A gyerek a legkönnyebben és a legtermészetesebb módon a közös játékban tanulja meg a nyerés és veszítés képességét.
Fogócskában, bújócskában nyilván kedvez a szülő, hiszen az erőviszonyok nem egyenlőek. De hol a határ?
Természetesen a gyerek életkorához alkalmazkodva lazíthatunk, alakíthatunk a játékszabályokon, az ugyanis nem lehet cél, hogy az igazság nevében akár el is vegyük teljesen a kedvét a játéktól. Mondjuk a társasjátékban törölhetjük azt az eredeti szabályt, hogy a bábuk kiüssék egymást. Vagy ne csak akkor lehessen elindulni a bábuval, ha hatost dob a játékos. Ez nagyon le is lassíthatja a játékot, márpedig egy kisgyerek csak rövid ideig tudja a figyelmét egyvalamire fordítani. Viszont játék közben ne változtassunk a szabályokon, hiszen akkor éppen a szabályokhoz való igazodás elve szenved csorbát.
Vannak gyerekek (és felnőttek is persze), akik olyannyira nem bírnak veszíteni, hogy kiborulnak: dühükben felborítják a táblát, sértődötten hazamennek a játék vége előtt. Lehetséges, hogy gyakoribb az ilyen természet az egykék között?
Először is, aki felborítja a táblát, az játékrontó. Már csak azért is le kell róla szoktatni a gyereket, mert a közösség kiközösíti a játékrontót, s az neki lesz kínos. Kétségtelen az is, hogy az egykéknek nehezebben megy a veszítés. Ők otthon jobbára kizárólagos figyelemben részesülnek, a versenyzéshez viszont nem kapnak mintákat. A testvérkapcsolat már eleve versenyhelyzetet teremt, tehát akinek testvére(i) van(nak), az általában könnyebben kezeli a nyerés–veszítés kérdését. De sok tanulási lehetőséget nyújtanak az óvodai, iskolai szituációk, ahol kortársakhoz mérheti magát mindenki. Itt van arra is mód, hogy az a gyerek, aki egyénileg nem sikeres, csapatban, a csapat tagjaként jusson sikerélményhez, így az esetleges kudarcot is könnyebben dolgozza fel.
Testvérek között is lehetnek különbségek. Van, amiben az egyik, van, amiben a másik vagy a harmadik nyer, de az is lehetséges, hogy állandó leosztott szerepek alakulnak ki egy családban. Az otthoni erőviszonyok megismétlődnek az élet más területein?
Nem hinném. Illetve erre is és az ellenkezőjére is van példa bőven, személyiségtől függően. Van gyerek, aki úgy küzd a legkisebb játékban, versenyben is, mint ha az életéről volna szó, a játék teljesen lényegtelenné válik számára, csak a nyerés a fontos. Szélsőséges esetben előfordul, hogy valakinek nem is a saját győzelme, hanem a másik győzelmének a megakadályozása a fontos, és ennek érdekében még a saját jó pozícióit is képes feláldozni.
Hogyan lehet a vereség miatt hisztiző gyereket jobb belátásra bírni?
Ne a hisztivel érjen véget a dolog. Menjünk visszafelé egy kicsit a játékban, próbáljuk meg újra, de persze nem azért, hogy most aztán biztosan ő nyerjen.
Ha valaki mindig nyer, nem lehetséges, hogy később, más helyzetben nehezebben dolgozza fel a kudarcot?
Inkább annak van veszélye, ha valaki arra szocializálódik, hogy ő mindig veszít. Ennek kudarckerülés lehet a következménye: vagy bele sem fog a játékba (mert úgysem sikerül), vagy leszólja a másik győzelmét. Ilyen esetben különféle konfliktuskezelési technikákat lehet elővenni: lejjebb tenni a lécet, a gyereket csoportban juttatni sikerélményhez, megtanítani elfogadni a vereséget is, hiszen a teljes személyiség szereti a sikert, de bírja a kudarcot is.

Szakértő: Bárdos Katalin pszichológus, szöveg: Betlen Katalin, fotó: Europress. Ez a cikk a 2008. évi augusztusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.