Vekerdy Tamás pszichológus saját rovatot indított az Éva magazinban: ha szeretnél tőle többet olvasni, vedd meg a legfrissebb lapszámot! :)

Ez év tavaszán Amerikában jártam – jártunka feleségemmel. Régóta gondolkozom azon, hogy egyszer azért oda is el kellene menni,és most egy kedves meghívás kapóra jött. A bostoni magyar iskolába –a Boskolába – hívtak, hogy beszélgessek szülőkkel és tanárokkal a gyerekekről. Ez amolyan hétvégi iskola, ahol magyar szóra jönnek összea gyerekek és a családjaik. Itt éppen az egyik egyháztól kibérelt helyiségekben, egy Waldorf-iskola tőszomszédságában.

Erről aztán több amerikai magyar köris tudomást szerzett és meghívtak NewYork, San Diego és Los Angeles Magyar Házaiba is.

Itthon a gyerekeink azt remélték, hogy talán most majd egy kicsit kiábrándulok Amerikából. De nem ez történt. Már mindjárt a természet is lenyűgözött. Nagyon jelen van mindenütt, amerre én jártam, a lakóházak körül. (New York „mellett”, a barátomék kertjébe bejárnak az őzek, a szarvasok, a mormoták. Mivel vérengző vadállatok már nincsenek, túlszaporodtak, ezért szabad rájuk vadászni, de csak indián íjjal. A barátom nem egyet lőtt már és nyúzott meg közülük. Megmutatta nekem az íjászvizsgán lőtt mesterdarabját: nyila a kör közepébe talált és második nyila belefúródott az elsőnyíl kiálló végébe…)

Amikor hazajöttem és újra kibámultam kedvenc juharfámra az ablakon át, csodálkozva láttam, hogy milyen kicsik a levelei és milyen vékonyak.

De most legelőször hadd meséljek egy „közönséges”, önkormányzati New York-i iskoláról. Kedves vendéglátónk kislánya ebbe az iskolába jár, Brooklynban. (Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, az a hír járja, hogy Brooklynban vannak a legjobb „általános iskolák”, ezért sok család ide költözik, ha teheti, iskolába készülő gyerekeivel.)
Az osztályban, ahova belépünk, már óra van. A tanítónő kedvesen felénk biccent, tudnak jövetelünkről, de az óra zavartalanul folytatódik.

Az osztály két részre van osztva, a gyerekek most a jobb oldali térfélben ülnek a földön, szőnyegen, körben. Mint majd megtudjuk, olyan olvasókönyveik (olvasófüzeteik) vannak, amelyekben a történetek mindig ugyanazokról a szereplőkről szólnak, de a gyerekek szabadon választják ki, hogy ők melyik, könnyebb-nehezebb, sokszöveges vagy inkább képes „könyvet” akarják használni. Így aztán a szereplőket mindenki jól ismeri, de a történetekről sok újat tudnak mondani egymásnak. Most éppen erről beszélgetnek, nagyon intenzíven. Közben egy kislány feláll, átmegy a termen, elhozza a kabátját, visszamegy, leül. Egy idő múlva újra feláll, elmegy a papírzsebkendő-tartóhoz, zsebkendőt vesz elő, visszamegy, leül. Kis idő múlva újra feláll, visszaviszi a kabátját. Senki nem mondja neki, hogy hova mész, Julikám, ez óra, mit csinálsz, jó, ha fázol, vedd fel a kabátod, de miért kell még visszavinni is, és ugyanakkor elhozhattad volna a zsebkendőt stb. Az egyik kislányon nagyon látszik, hogy mondani szeretne valamit. A tanítónő nem zavarja meg az intenzív beszélgetést, de amikor egy pillanatnyi csend támad, odafordul Lizához: Liza, te biztos már rég szeretnél valamit mondani. Liza hevesen bólogat, szája elé kapja a kezét és beszélni kezd. Zavarában az orrát is dörzsöli, de nagyon intenzíven mondja, amit mond. Senki nem zavarja meg. Senki nem mondja: Liza, így nem értjük, amit mondasz, ne a szájad elé tedd a kezed, ne masszírozd az orrodat, ülj szépen, rendesen, akkor jobban fogunk érteni. Nem. Nagy figyelemmel hallgatják Lizát.

Itt kezdem megérteni azokat a szülőket, akik nem voltak annyira elégedettek az amerikai iskolával, mint a szülők másik része, akikkel beszéltem, de azt ők is egyértelműen elismerték, hogy az öntudat, az önértékelés, az önbizalom olyan értékek, amelyeket az amerikai iskola soha meg nem sért, hanem minden lehető eszközzel kifejleszt a gyerekekben.