Kudarc
Két gyerekem lett, de nem úgy, ahogy elképzeltem. Először is nem találtam meg az igazit. Csak azt hittem. Egy frissen elvált, rendkívüli intelligenciájú, apakomplexusomat csillapító férfival hozott össze a sors. Egy év együttélés után már komolyan akartunk gyereket, de nem lett. Kiderült, hogy meddőségi problémám van. Megműtöttek, utána végre teherbe estem. De a kisgyerekes lét próbáját nem állta ki a kapcsolatunk. A gyerekkel már egyszerűen nem voltam képes az ő életstílusához, elvárásaihoz alkalmazkodni. Lassan felnőttem, már nem akartam folyton megfelelni neki, sőt, kezdtem kiábrándulni belőle, mert önzőnek tartottam. Nem vett részt az életünkben, és semmi sem volt jó neki. Még nem volt hároméves a fiunk, amikor hosszas vívódás után elköltöztem tőle.

Egyedül
Albérletbe költöztem, dolgozni kezdtem újra, délután mentem az oviba a fiamért. Aki ismerte egyedülállóanya-sorsomat, nem győzött sajnálni. Nagy szerelmeim voltak – fejben. Már el is felejtettem, milyen egy felnőtt férfihoz simulva aludni.
Aztán eljött az is. De most se hófehér paripán érkezett a herceg. Sablonos történet: tavaly ilyenkor még szerető voltam. Láss csodát, megint egy apámnyi, ráadásul nős férfié.
A magányos éveket eléggé megszenvedtem, így aztán nemigen voltak erkölcsi fenntartásaim – élveztem az okosságát, kedvességét, érzékenységét. Hetekig szinte minden estéjét velem töltötte, és csak beszélgettünk. Végre bennem is megtört a jég. Nem terveztünk hosszú távra, csak lubickoltunk az örömökben, színházba jártunk, rakott kelkáposztát sütöttünk éjfélkor, és tequiláztunk a libegőn.

A teszt
De az a forró júliusi nap fordulat volt. Épp fél éve tartott a kapcsolatunk. A moziból kijövet hirtelen elhatározással berángattam a sarki drogériába terhességi tesztért. Csak a biztonság kedvéért. Védekeztünk, ráadásul két hónappal azelőtt mondta a nőgyógyászom, hogy újra tele vagyok cisztával, nem lesz majd egyszerű a teherbeesés. Én vagy tucatnyi negatív tesztet produkáltam már életemben, jól ismertem a látványt, ahogy a kontrollcsík azonnal megjelenik, a másik meg percekkel később sem. De most a második, terhességet jelző csík is kirajzolódott lassan, halványan.
Az első pillanattól tudtam: akárhogy lesz is, megszülöm. Szerelemben fogant, minden óvintézkedés ellenére jönni akart, hát jöjjön. Felhívtuk az orvost, kaptunk időpontot ultrahangra. Teljes zavarban, mégis kótyagos boldogsággal ültünk egy kávézóban sötétedésig, és ittunk meg összesen négy banánturmixot.

--pagebreak--

Borul minden
Szerelmem hetekig főtt a levében. A házassága nem működött, de ennyi idősen már nem robbant az ember. Már unokája kéne hogy legyen a felnőtt gyerekeitől, és akkor hagyja el a családját egy fiatal nőért, akit teherbe ejtett? És legyen az én fiam nevelőapja egyben? Én is gyötrődtem. Biztos voltam benne, hogy abortuszra nem megyek, de tudtam, hogy a döntésem egy életre szól, és mindent megváltoztat. Fogalmam sem volt, hogyan csinálom végig. Akkor kaptam új állást, álmaim iskolájában taníthattam volna. Így nem vállaltam, elbúcsúztam tőlük, és próbáltam pár hónapra munkát találni. Sikerült, életemben nem dolgoztam és kerestem annyit, mint a terhességem alatt. A kismamatorna, az ábrándos babaruha-vásárlás ezúttal kimaradt.
Vártam a döntést, elköszönünk-e egymástól vagy új minőség következik. Súlya lett mindennek, és nem akartam tovább szerető lenni. Legyen a gyereknek igazi apja, vállalja úgy, mint én. Ne csak lovagias kötelességből gondoskodjon rólunk. Vagy legyen vége, és akkor egyedül nevelem fel. De hát dacból nem lehet megszülni egy gyereket, úgy, hogy haragszom az apjára, amiért elhagyott. Mit mondok majd neki? Tudtam, hogy a szerelmem nagyon megsebzi a feleségét, de gyanítottam azt is, hogy a lányanya sorsában nincsen semmi romantikus és nagyszabású. Én bátor vagyok, de nem akarok sem az abortuszosok, sem az egyedülálló anyák, sem az alacsony jövedelműek statisztikájában szerepelni. A terhesség, ugye, látszik, nem magánügy még a nyolcas buszon sem, még így is fárasztó mindig ugyanazokra a kérdésekre válaszolni: apukája örül neki? Együtt szültök? És a fiam mennyi időt, energiát vesz majd el tőle ez a váratlan baba? Más kételyeim is voltak: így választok én társat egy kudarc után? Elfogadhatom tőle, hogy elhagyja a családját? Biztos, hogy vele akarom leélni az életemet? És a sorsunkat egy váratlan terhesség dönti el helyettünk? Nem láttam a közeli jövőt sem. Közben bűntudatom volt, hogy mint valami kellemetlen bajra gondolok a formálódó lényre.
Szóval akivel nagyon akartunk gyereket, felkészülten, ideális anyagi körülmények között, azzal nem sikerült a kapcsolat, sőt, totális tévedésnek bizonyult, ráadásul az is kiderült, hogy nőgyógyászati problémám van. Hat évvel később meg, szeretőként, fogamzásgátlás mellett teherbe estem. Csakhogy most jól választottam. Nemcsak én, a szerelmem is hozzáigazította az egész életét a jövevényhez. Hamar egyértelmű lett: össze akarunk tartozni és nagy szeretetben várjuk ezt a meglepetés gyereket.

Méznyalogatás
Mondtam neki, az együttélés nem lesz olyan méznyalogatás, mint eddig. Rám néz néha: mikor kezdődik már a nem-méznyalogatás? Én lepődtem meg a legjobban, hogy ennyire jó együtt. Tevékeny nappalok, meghitt esték valakivel, aki szereti a hétköznapok teendőit. Sose unott, sose kényelmes, és végtelen türelme van a fiamhoz is. Érti, miért kell nagy csokor tulipán az asztalra. Képeslapot ír nekem – a közös lakcímünkre. Velem lelkesedik, nem terrorizál a rosszkedvével. Amikor hazamegyek, látom, már megint újabb polcot fabrikált. Nincs tévénk, este a hold süt ránk a tetőablakon. Az emberi teljesség olyan fokát élem meg, amire nem számítottam, és tudom, boldog lehet a kis ismeretlen, hogy ide születik.
Semmi hűhó nincs a terhességem körül, természetesen éljük meg. Ez az „elég” boldogsága. Nem vásároltuk fel a fél babaáruházat, nem lesz babakocsink, mosható pelenkát vettünk. Körültekintően választottunk viszont orvost és kórházat, hogy minél kevesebb beavatkozással jöhessen világra a kicsi. Együtt szülünk, és ez nem kegy tőle, nem divathóbort, hanem magától értetődik.
Most megint hullámzik a hasam, dörömböl benne egy kicsi élet. Nincs ebben semmi rendkívüli, így kellett volna élni mindig is.

Szerző: Rumbold Éva, fotó: Europress, Rumbold Éva (családi archívum)
Ez a cikk a 2008. évi májusi számban jelent meg először. Minden jog fenntartva.