Ideális esetben a család összehangolja nézeteit, egymáshoz igazítja óráját, kiöltözik szépen, s együtt elballagnak a szavazókörzetbe, majd nagy egyetértésben leadják a voksukat. De milyen az, amikor – talán együtt mennek el, de – homlokegyenest ellentétesen szavaznak? Következik három családi história a mai magyar valóságból – történetesen mindegyik a női főszereplő látószögéből.

Első család
Kellemes hétvégét!
Megszólalt a kapucsengő. Ahogy megigazította Peti kabátját, még végigfutott a fejében, hogy mond valami okosat útravalónak, de aztán csak egy elsuttogott „vigyázz magadra” lett belőle.
A gyerek futott, lent várta az apja, rohant le a lépcsőn, nem is gyerek volt már, hanem férfi, magas, széles vállú, pedig még csak tizenhat éves. Nóra rettegett ezektől a vasárnapoktól. Általában minden második héten volt az apjánál a gyerek, és otthon napokig tartott a vita egy-egy ilyen hétvége után. Nóra egyszerűen nem értette, hogyan hozhat haza Peti ennyi ténynek titulált politikai nézőpontot, amikor csak egy napot volt távol. Néha úgy érezte, a gyerek agymosáson ment át, és teletömték a fejét olyan nézetekkel, amelyekkel ő képtelen azonosulni. 
Az otthoni vita sokszor kiabálással és ajtócsapkodással végződött, és Nóra úgy érezte: felrobban, mert egy makacs kamasszal kell megtárgyalnia azokat az eszméket, amelyeket a gyerek elvileg az anyatejjel már magába szívott. Csakhogy most az apa volt a példakép, az ő elvei erősebbnek bizonyultak. Nóra konzervatív nézeteket vallott, igyekezett Petit is ebben a szellemiségben nevelni, amennyire csak lehet, Attila, volt férje azonban újabban a baloldal hívévé szegődött. Ez furcsa volt, hiszen amíg együtt éltek, Attila gyakran dicsekedett nemesi gyökerei-vel, s ennek fényes bizonyítékaként állandóan az orra alá dörgölte a ffy-t a neve végén, s különbnek hitte magát Nóránál, aki még csak egy h-t vagy cz-t sem tudott felmutatni.

A múltat végképp eltörölni
Természetesen Nóra is azt szerette volna, ha Peti büszke az eredetére, ezért is fájt neki a mostani pálfordulás. Sosem hitte volna, hogy ő és volt férje annyira eltávolodnak egymástól, hogy még a közös gyermekük ereiben csörgedező vérről is képesek legyenek másképp gondolkodni. Régen egyformán járt az agyuk, a válást sem azért vitték dűlőre, mert politizáltak, egyszerűen kihűlt a kapcsolat, és Nóra kilépett, ezen aztán a férje mélyen megbántódott. Nóra tudta, hogy Attila megváltozott politikai elvei-vel is lázad. Lázad ellene, minden korábbi közös értékük, a családi tradíciók ellen, mert ez segíti az elszakadást, azt mutatja: már semmi közöm hozzád és a múltunkhoz. Nóra családja tele volt derék gazdálkodókkal, tanárokkal, ügyvédekkel, kereskedőkkel, s nemcsak ő gondolt büszkén ezekre a nagyszerű emberekre, hanem a sok csipkelődés ellenére Attila is. Legalábbis addig, amíg közös volt a fedél a fejük fölött. Mert amikor négy éve, már a válás után, pályázat nélkül elnyert – majd évről évre újra elnyert – egy jól fialó állami megbízatást, hirtelen sündörögni kezdett kormánypárti politikai potentátok körül, egyik napról a másikra felfedezte magában a lelkes baloldalit, ősei között pedig azt a dédpapát, aki 1919-ben vöröskatona volt, s a Horthy-rendszerben éveket ült börtönben.
Nórát mindez egészen addig nem érdekelte, amíg egy vasárnapi apai együttlét után a fia pökhendien közölte vele, hogy belépett az apja kedvenc pártjának ifjúsági szervezetébe. És ez még csak a kezdet volt. Testi épségét kockára téve kopogtatócédulát gyűjtött gyanús alakoknak, reggeltől estig a kerületi kampányirodában lógott. Amikor Nóra az osztályfőnök telefonjából megtudta, hogy szeme fénye hetek óta nem jár iskolába, annyira kiborult, hogy nekiesett a gyereknek. Belőled is olyan semmirekellő lesz, mint az apád példaképei – üvöltötte. – Az érettségi előtt két évvel kicsapnak az iskolából, és... Nem fejezhette be, Peti válaszra sem méltatva bevonult a szobájába, magára csapta az ajtót. Nóra megpróbált lehiggadni, beszéljük meg, kérte az ajtó előtt, de a kilincs nem engedett. Beszélnem kell az apjával, ez így nem mehet tovább, gondolta az asszony, de a telefonálásból veszekedés lett, mert a férfi közölte: az a baj, hogy Nóra ósdi eszmékkel traktálja a fiát, inkább szálljon magába ahelyett, hogy őt piszkálja. Nóra bosszús volt és kétségbeesett, úgy érezte most dobott ki a kukába tizenhat évet, a családjára gondolt, ahol az értékrendek generációkra visszamenőleg biztos alapokon álltak. És az apjára, hogy milyen jó nagypapa volt mindig, és hogy mennyire nem tud az unokája már mit kezdeni vele, mert szerinte az öreg ott felejtette magát valahol a 19. században.

--pagebreak--

Második család
Mama, ideadná a sót?
Minden vasárnap templomba jártak. Valójában Zsófi szerette ezt a templomot, egyszerű volt és tiszta, jólesett a frissen fényezett padokban üldögélni. Megtanulta, mikor kell felállni, letérdelni, imát mondani, bár ő nem tartotta hívőnek magát, pontosan követte a rítust. Elnézte, ahogy lánya, a kilencéves Hanna, arcán feszült figyelemmel nézi a papot, nem mulasztja el egyetlen mozdulatát sem. A kislány egyházi iskolába járt, onnan ismerte az atyát. Zsófi tudta, hogy Hanna nem szereti az iskolát, a papot viszont nagyon, mert a többi tanár fegyelmezett, 
a fiatal lelkész viszont inkább csak kérdezett, és sokszor a szünetben is ott maradt a gyerekek között egy kis beszélgetésre. Hannát nem kellett fegyelmezni, mindig jó kislány volt, tehetséges, és Zsófi sokkal jobban örült volna egy művészeti iskolának, mert a gyerek kicsi kora óta remekül rajzolt. Az egyházi iskolához István ragaszkodott, családi hagyomány, mondta, ide járt ő is, a testvére is, fel sem merült, hogy majd pont a saját gyereke ne itt legyen diák. A hagyomány fontos volt István családjában, a közös misét minden vasárnap nagy családi ebéd követte, a gyerekek illedelmesen ültek az asztalnál, és ilyenkor mindenki elmondta, mi történt vele a héten. Zsófi keveset szólt, feszélyezte a helyzet, a férje magázódott a szüleivel, ezt sehogy sem tudta megszokni. Ő szívesen letegezte volna az anyósát, kerek, szeretni való asszony volt, olyan barátnő típus. Egyszer Zsófi elhatározta, hogy karácsonykor pertut iszik az asszonnyal, de a férje azt mondta: csak megzavarnák vele a gyereket, ő is tegeződni akarna. Márpedig az nem fog menni, náluk az ilyesmi nem szokás.

Titkos szavazás
Szép család voltak. Zsófi előző házasságából hozott fia, Balázs is tökéletesen illett a képbe, furcsamód 
a gyerek még hasonlított is nevelőapjára. Hanna irigykedett is, amiért apja ugyanolyan lovaglócsizmát vett Balázsnak, mint a sajátja, és hetente magával vitte a lovardába. Lovagolni jártak, íjazni, és a nagyfiú nagyon élvezte azokat a délutánokat, amikor nevelőapjával a régi magyarokhoz hasonlóan, lóhátról nyilazni tanultak. Zsófi örült, hogy a kamasz ilyen férfias dolgokban leli örömét, örült, hogy sportol, és örült, hogy a fiúk ilyen jóban vannak. Tudta, hogy jól választott, és hálás volt a férjének, mert egyformán törődött mindkét gyerekkel. Sokan irigyelték a házasságukat. Pedig voltak konfliktusok, éles helyzetek, igaz, a bomba mindig akkor robbant, amikor politizálni kezdtek. Eleinte Zsófi bátran szembeszállt Istvánnal, cáfolt és indokolt, sokszor együtt verték az asztalt, derüljön már ki, kinek van igaza. Aztán az asszony belefáradt. Megviselte a tény, hogy férje annyira másképp gondolkodik, ilyenkor elbizonytalanodott, mi dolguk is van nekik együtt. Sokszor napokba telt, mire túltette magát egy-egy vitán, a férfi tisztán és logikusan érvelt, Zsófi meg inkább érzett, és nem mindig tudta megadni a magyarázatot. Rájött, hogy a férje az eszével, ő a szívével politizál. A politikai választások előtti időszakban annyira összevesztek, hogy napokig nem beszéltek egymással. A gyerekeket megijesztette a kényszercsend, és Zsófi rájött, hogy itt nemcsak egyikük igaza, hanem a családi béke forog kockán. Attól kezdve nem vitatkozott. Nem politizálok, mondta, nem érdekel. István egy darabig még próbálkozott, piszkálta, viccelődött, de Zsófi nem ugrott be neki. Szavazni azért elment. Előtte viszont megbeszélte a férjével, hogy egyikük sem kérdezi meg a másiktól, melyik párt jelöltjére tette a voksát.

Harmadik család
Torta a kutyatálban
Bea azon gondolkodott, vele van-e a baj. Néha úgy érezte, biztosan, mert visszasírta azokat a nyugalmas időket, amikor minden május elsején úttörőnyakkendőben, virággal integetett a tribün előtt. Buli volt, jó buli, együtt a többi gyerekkel, volt virsli meg vurstli, néha a szülei is kimentek, társasággal söröztek a fűben. Mára a társaság szétesett, a rendszerváltás után még gyakran találkoztak, örültek a friss politikai szabadságnak, aztán a 2002-es választások előtt örökre összevesztek. Elég volt egy óra, és közel húszévnyi bizalom tűnt el a süllyesztőben, mert egy alkalmi vitában a pároknak döntenie kellett, állást foglalni valami mellett vagy ellen, és minden fekete-fehér, illetve bal vagy jobb volt. Bea megsínylette a kör szétesését, kiskora óta vették körül ezek az emberek, szerette őket, nevelték, vigyáztak rá, aztán egyik pillanatról a másikra a barátból ellenség lett, és soha többé nem találkozott sem Bartáékkal, sem Sákovitsékkal. Néha rákérdezett az apjánál, mi van ezzel vagy azzal, de az apja csak rálegyintett, megbolondult mind, válaszolta. Beának az volt az érzése, éppen racionalitásáról híres apja veszítette el józan eszét nyolc évvel ezelőtt, amikor még a saját születésnapját sem lehetett megünnepelni, mert nem az ő pártja nyerte a választásokat. Bea hetekig járt ajándék után, tortát sütött, meglepetésbulit szervezett, mégiscsak 60 éves az apja, de az ünnepelt gyászolt és mindenkit elüldözött, aki a köszöntésére érkezett. Nincs mit ünnepelni, mondta keserűen, és rágta a bajuszát fél este. Beának elege lett, otthagyta, a torta a kutya tányérjában landolt. Akkor elhatározta, hogy a politika az ő életét nem fogja szétszedni. Az apja néha próbálkozott, vitázni, politizálni akart, de Bea kitért előle és a homokba dugta a fejét. Ezek az én szüleim, gondolta, szeretem őket így is, úgy is, de jobb, ha nem beszélgetünk.

A sofőr sem mindegy
Az anyjával sem volt egyszerűbb a dolga. A szülők elváltak, amikor Bea hatéves volt, és a mama az egyedülléttől még erősebb és keményebb lett. Megszigorította az elveit is, szelektált az emberek között, kit-kit származása alapján ítélt meg. A családjában ez régi szokás volt, léteztek elfogadhatatlan eredetű emberek, Bözsit, a nővérét, aki 56-ban Amerikába szökött egy zsidó származású fiúval, kitagadták. Bár imádta sógorát, Bea mamája rendszeresen tett megjegyzést a zsidó vallású emberekre, tipikus szokásokról beszélt, csoportösztönről, ha találkozott valakivel, jól megfigyelte, szimpatikus ugyan, mondta csak hát kár, hogy „echte zsidó”… Bea eleinte dühöngött, sehogy sem értette, hogy lehet rasszista a saját anyja, ráadásul úgy, hogy jó pár izraelita származású barátja is volt. Ők voltak a kivételek. A barátok és a sógor, aki a családi legendák szerint imádni való figura volt. Amikor a bácsi meghalt, Bea a mamájával együtt utazott ki New Yorkba a temetésre, hogy ott, nagynénje otthonában szembesüljön a személyi kultusz minden jelével, ami Rudi bácsit életében és halálában körülvette. Mindennap friss csokor fehér virág a nagybácsi méteresre nagyított fotója előtt, magazinjai, szemüvege az asztalon úgy, ahogy hagyta őket, kalapja, kabátja kitisztítva a fogason. Legalább Bözsi nem fajgyűlölő, gondolta Bea. Elindultak a temetőbe, a nagynéni ragaszkodott hozzá, hogy taxival menjenek. Turbános, fekete vagy kínai nem lehet, jelentette ki határozottan, és nekiálltak a forgalmas utcán egy megfelelő származású sofőrt és autót keresni.

Szerző: Száraz Hajnal, fotó: red dot
Ez a cikk Vasárnapi kerekasztal címmel az Éva magazin 2010. áprilisi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.