Már több napja ültem otthon szobafogságban, a szakdolgozatomat írtam. Óvatosan egyensúlyozva kivittem a konyhába a bögretornyot és mentem ajtót nyitni. A fiatal lány láttán először az villant át az agyamon: „Ha magántanítványnak jelentkezik, nem tudom elvállalni. – A nevemet mondta. Rábólintottam, hogy én vagyok. Nézett rám kék szemekkel. – Hát nem tudom, mit fogsz szólni… Lehet, hogy nem örülsz… De úgy néz ki, testvérek vagyunk.

Hogy mit szóltam hozzá? A nyakába borultam, és zokogni kezdtem. – Ne sírj, mert akkor én is sírok – mondta a húgom, és átölelve tartottuk egymást ott, a nyitott ajtóban. – Anna, ugye? – kérdeztem. Nem kellett magyaráznia semmit. Tudtam, hogy az apámnak van egy lánya a második házasságából, hat évvel fiatalabb nálam. És most itt van.
Leültünk az ágyam szélére. Anna szép volt, mint egy virágszál. Vörösbe játszó, világosbarna haja lófarokba kötve. Az arcvonásait kutattam: hasonlítunk egymásra? Úgy tűnt, nem nagyon.
Az apámat gyerekkorom folyamán csak egyszer-kétszer láttam, olyankor is messziről. Tudtam, hogy szakállas és biciklivel jár. Ha éppen az utca túloldalán tekert, odasúgták nekem: „az ott az apád.” Soha nem nézett rám. Nem volt alkalmam szemtől szembe látni, pedig egy városban éltünk. Azt viszont gyakran hallottam, hogy rá hasonlítok. Tőle örököltem az arcvonásaimat. Ahogy ültünk az ágy szélén, Anna is ezt mondta: – Pont olyan vagy, mint az apánk a régi fényképeken.
Egy borítékot forgatott a kezében. Már akkor is láttam nála, amikor az ajtóban állt. – Ez egy levél – mondta –, amit neked írtam. Arra gondoltam, hogy esetleg nem leszel itthon, vagy nem akarsz velem szóba állni. Nem kell most rögtön elolvasnod. – Kihúztam a levelet a borítékból, nézegettem a rendezett gyöngybetűket. Sokat nem tudok az apámról, de azt igen, hogy ő is ilyen szépen ír.
Aztán jött a következő meglepetés. Anna már arról beszélt, hogy azért van itt, Budapesten, mert művészettörténet szakra fog felvételizni, most előkészítőre jár. A szájam is tátva maradt a csodálkozástól. – Azt tudod, hogy én is azt végeztem? Már majdnem befejeztem, csak a szakdolgozat van hátra. – Anna a fejét rázta. Nem, ezt nem tudta.
Az igazság az, hogy ő nem is hallott rólam. Otthon soha nem mondták neki, hogy van egy nővére. Csak nemrég jött rá, éppen a felvételivel kapcsolatban. Szüksége volt a születési bizonyítványára. A szekrény aljában kotorászott. Kezébe akadt a szüleim válási papírja. Azon szerepelt, hogy „a gyereket az anyának ítéli a bíróság”. Anna döbbenten nézett. Eltartott egy percig, amíg megértette: ezek szerint van egy testvére. Ugyanabban a dobozban fényképeket is talált egy barna szemű kisbabáról.

--pagebreak--

Magánnyomozás
Otthon nem akart kérdezősködni, de egy kisvárosban mindenki mindent hallott a másikról. A volt tanáraim emlékeztek rám, azt is meg tudták mondani, hogy Budapesten lakom. – Miért nem szólt nekem erről senki? – kérdezte Anna értetlenül. A tanáraim széttárták a karjukat: – Hát ki gondolta volna, hogy nem tudod? – Ezután már könnyű dolga volt. A nevem szerepelt a telefonkönyvben.
Estefelé elkísértem Annát a kollégiumba. A portán a diákigazolványomat mutattam. Anna könnyedén kimondta ezt a mondatot: – A nővérem jött meglátogatni. – A portás látta, hogy a vezetéknév megegyezik. Ránk nézett és közönyösen intett: – Rendben van. – Láttuk, hogy meggyőzően alakítjuk a testvérpárt, boldogan rohantunk az emeletre.
A szobában Anna kenyeret szelt és padlizsánkrémet kent rá, amit a „nagymamánk” készített. Aztán fényképek kerültek elő. Sok színes pillanatkép a kis családról, amint idilli körben ebédelnek együtt. Az apám is ott ül az asztalnál: meghízott, kopaszodik. – Hogy titkolóztak előttem – mondta Anna a fejét csóválva. – Mind tudták, és nekem nem mondtak semmit.
Leginkább Anna gyerekkori képeinek örültem. A copfos kislányt én is jól ismertem látásból. Egy évig ugyanabba az iskolába jártunk. Az iskolaudvaron néztem, amint a többiekkel fogócskázott. Akkor volt elsős. Mindig szaladt, repült utána a két hosszú copf. Tudtam róla, hogy a húgom. Szerettem volna kapcsolatot teremteni vele, de nem sikerült a közelébe kerülnöm. Ő a „kicsik udvarán” volt, tőlünk dróthálóval elkülönítve. Talán nem is tudtam volna mit mondani neki. Az osztálytársaimnak mutogattam: „Az ott a húgom, Anna.” Nagyon foglalkoztatott a gondolat, hogy nekem is van testvérem.
Egy reggel Noémi barátnőm, akinek a szülei kertészek voltak, ezzel fogadott: – Tegnap volt nálunk az apád virágot venni. Azt mondta, a lányának van születésnapja. Kérdeztem, hogy melyiknek. Azt mondta, neki csak egy lánya van. Én meg erre: Dorottya és Anna az kettő, nem? Ő meg erre: Tényleg, akkor kettő. – Ezt is sokáig forgattam a fejemben. Az apám mégiscsak tud a létezésemről, ha feledékeny is. Akkor talán a húgomnak is beszélt rólam. De vajon nem mondta neki azt, hogy nem szabad velem szóba állni? Terveket szőttem arról, hogy ha egy kicsit megnő, majd titokban megismerkedem vele.
Apámat a forradalom után láttam utoljára. Az erdélyi kisváros, ahol laktunk, örömmámorban úszott. Mindenki a főtéren tolongott. Ismeretlenek ölelgették egymást. A járda másik oldalán jött szembe az apám, sodródott a tömeggel. Akkor sem találkozott a tekintetünk. Több emlékem nincs is róla, és Annaról sem, mert aztán elkerültem a városból.

Titkos testvérek
Mikor végre megismertem Annát, mindenhova együtt jártunk. Barátainknak elmondtuk, hogy testvérek vagyunk, és csak nemrég találkoztunk. Legtöbben hunyorogva néztek ránk, aztán biztosítottak róla, hogy egyáltalán nem hasonlítunk. Voltak, akik később helyesbítettek: „összbenyomásra” mégiscsak hasonlítunk egy kicsit.
Eleinte felmerült bennem, hogy most az apámat is meg fogom ismerni, legalábbis kialakul valami kapcsolat, üzenetváltás. Semmi ilyesmi nem történt. Sejteni kezdtem, hogy Anna elhallgatja előle a megismerkedésünket. De ezt nem kérdeztem meg soha konkrétan, nem bolygattam. Láttam, hogy Annában is megvan a titoktartás képessége. Most megfordította a helyzetet: ő nem beszél rólam a családnak. Csak az anyukájának mondta el, hogy találkoztunk. Úgy vettem, hogy jobb is így. Apám sem izgatja fel magát, amúgy is beteg. Ki tudja, hogy reagálna.
Azt tudtam róla Anna elbeszéléseiből, hogy apánk rendkívül indulatos. Rendszeresen dührohamot kap, ajtókat csapkod, asztalokat borít fel. Gyakran kerül konfliktusba, mert mindig megmondja a magáét. Csoda, hogy a Securitate nem vitte el, mert többször kihívta maga ellen a sorsot. Annát ez a féktelenség nem zavarta, láthatóan megtanulta kezelni. Büszke is volt arra, hogy az apánk „nem átlagember”, hanem eredeti személyiség.
Azt is hallottam Annától, hogy apánk milyen egészségügyi gondokkal küzd. Nehéz rávenni, hogy kezeltesse magát, mert az orvosokban nem bízik. Feléledt bennem az empátia, gyakran érdeklődtem az egészsége felől. Megkönnyebbülten fogadtam el azt a helyzetet, hogy rendszeresen hallok róla, de nem kerülök vele kapcsolatba.
Míg Anna az egyetemet járta, az én életem tovább alakult. Jöttek a fiatal házas évek. Amerikába költöztem, sokáig ott laktam. A diáklány Annával évente kétszer találkoztam, amikor Pestre jöttem. Egyébként sűrűn leveleztünk. Emlékszem a különböző helyszínekre, ahol felkerestem: kollégiumokra, albérleti szobákra. Abban reménykedtem, egyszer meglátogat Amerikában. Az ottani barátainknak gyakran mutattam a néhány közös képet, ami a Károlyi-kertben készült rólunk. Ők is azt mondták, hogy nem hasonlítunk. De az esetünk meghatotta őket. A két nővér egymásra talál, a szeretet győz. Micsoda sztori!

Csak ennyi lett volna?
Aztán megint változott a színhely: ezúttal egy Budapest közeli kisváros. Anna a kertkaput nyitotta. Arra emlékszem, hogy a kapu előtt egy gödör tátongott, talán egy felbontott vezeték. Anna átkarolva kísért, nehogy beleessem. Barátja a hátsó kisház ajtajában várt. A műanyag kerti asztalnál beszélgettünk, dinnyét ettünk, a rádióban hallgattuk a híreket. Az volt a nagy újság, hogy lemondott Medgyessy. Ez már elég régen volt. Ekkor láttam Annát utoljára.
Amikor Anna az első néhány üzenetemre nem válaszolt, még nem aggódtam. Arra gondoltam, hogy nem kapta meg őket, mert nem fér az internethez. Miután hónapokig nem jött válasz, sejteni kezdtem, hogy ennél többről van szó. Rémképek röpködtek körülöttem: betegség, haláleset, agresszió, nagy családi jelenetek, anyagi romlás. Mi tarthatja vissza Annát attól, hogy írjon nekem? Amikor a rémképek nyugodni hagytak, az látszott valószínűbbnek, hogy nincs is semmi baja, „csak” nem akar levelezni velem. Újra átgondoltam a beszélgetésünket: biztosan megbántottam a barátját, rosszat mondtam a politikáról, nem voltam szimpatikus. Ez sem vezetett semmire. Anna és én testvérek vagyunk, minket feltétlen szeretet köt egymáshoz, amit nem ingathatnak meg véleménykülönbségek. Erre a teljes hallgatásra nem volt magyarázat. Jöttek megint a rémképek.
Karácsonykor jártam legközelebb Budapesten. Arra az elhatározásra jutottam, hogy felhívom a szülői házban, vállalva annak „kockázatát”, hogy apám veszi fel a kagylót. Anna szólt bele. Színtelen hangon beszélt. Kérdezgettem, van-e valami baj. Olyanokat mondott, hogy „van egy kis baj”, na majd mesél, de most nem tud. Megígérte, hogy néhány napon belül, amint visszaérkezik Pestre, eljön hozzám. Hiába vártam.
A „rejtély” végül is nem oldódott meg. Azt legalább látom, hogy Annának nincs komolyabb baja. A hallgatása mögött tudatos elhatározás van. Hogy ez milyen hatásra, milyen jelenetek során fogant meg benne, azt pontosan nem tudom. Nincs is jelentősége. Valamilyen módon az apám hallgatását folytatja. Sokan kérdezik, hogy miért nem keresem. De úgy érzem, ezt nem lehet erőltetni. Jobb türelmesen kivárni. Van, aki azt mondja, hogy „el fog telni az egész élet, és nem látjátok egymást soha többé”. De ettől nem félek. Biztos vagyok benne, hogy a húgommal fogok még találkozni, csak azt nem tudom, hogy mikor, milyen körülmények között. Azt sem, hogy mennyire jön majd vissza az elveszett testvéri érzés.
Mostanában gyakran utazom át azon a kisvároson, ahol Anna lakik. Amikor a gyorsított vonat átrobog az állomáson, kinézek az ablakon, hátha látom feltűnni a vöröses loboncát.

Szerző: Tarczy Dorottya, Fotó: Hajdu András
Ez a cikk az Éva magazin 2007. évi júliusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.