Amikor február végén elestünk a jeges utcán, meglepődtem, hogy nahát, tényleg lehet hallani a reccsenést. Mivel nem balról jött a hang, a kisfiamnak szerencsére nem lett semmi baja. Addig a napig azt hittem, hogy törhetetlen vagyok. Párszor leestem a rakétamászóka tetejéről, évekig csúszdáztam a bérházunk korlátján Sárvári Termálkristály-reklámot játszva, ugrottam málló gumikötéllel az északi összekötő hídról, és sosem tört el semmim. Amikor feltették a másfél kilós gipszet a könyökömtől az ujjaimig, megdőlt a tétel. Hat hét gipsz, pihenés, napi 3x2 orrcsepp – ajánlotta a vicces kedvű orvos.
Felmerült, hogy megfogadom a tanácsát, de aztán eszembe jutott a Minden napra egy meséből az a parasztasszony, aki egy napra elcserélte a munkáját az urával. Mire hazajött amezőről, a tehén már a háztetőről ette a szalmát, a disznók fejest ugrottak a kenyértésztába, a fia a káposztás hordóban tapicskolt, az ember pedig a tűzhely felett lógott a derekára kötött kötélen. Szó sem lehet róla, menjen csak az én uram az internet mezejére szántani, én is megteszem, amit tudok, a többit meg majd megoldjuk valahogy.
Az én mesebeli férjem okos, mint egy akadémiai lexikon, és viccesebb, mint egy gyűjteményes Monty Python-DVD, de ő az az átlagférfi, akinek ott esnek ki a dolgok a kezéből, ahol betöltik hivatásukat: a kés a vajban, a tej a kávé mellett, a könyv a vécében, lapjával felfelé. Ezért nem is volt meglepő, hogy bizonyos dolgokról tudomást sem vett. Talán aharmadik nap estéjén történt, hogy megkérdeztem, esetleg elmosogatna-e, mire elmenőben annyit válaszolt, hogy „minek, van még tányér”. És tényleg, volt is tányér, úgy két köbméternyi a pulton.

--pagebreak--

Fél kézzel, de nem fél szívvel
A rámenősebb feministák utánamentek és kiharcoltak volna maguknak egy mosogatógépet, de én a válságra gondoltam meg Pali bácsira az ortopédián, akire azt mondták, hogy „többet nem fog felállni”, és inkább nekiláttam. Az átlagidő háromszorosa után végeztem, de úgy éreztem magam, mint az amerikai háborús plakáton a muszkliját mutogató nő: „We Can Do It!” Igen, többes számban, én és az a nő, aki a saját fejlesztésű áztatásos és kitámasztásos technikája révén fél kézzel elmosogatott, és nem tört el egy edényt sem.
A titok a stratégiában és a koncentrálásban van. De ha valaki próbált már koncentrálni egy „kétéves vagyok, ezért azonnal akarom a polcról azt a buszt” mellett, elismerheti, hogy ilyen körülmények között fél kézzel nagy teljesítmény alágyújtani egy lábosnak. Bal kezemben az égő gyufával állva hirtelen nem jutott eszembe, hogy a félkezű cowboyfeleségek hogyan nyomták be a gázt és tekerték el a gombot nagy lángra, mielőtt ráégett volna a gyufa az ujjukra. Sehogy, nekik még tüzet kellett rakniuk. Első tehát a gomb megfelelő pozícióba állítása és csípővel való benyomása, aztán jöhet avadnyugati mutatvány.
Úgy belejöttem a gyakorlatsorba, hogy rögvest három lángot is gyújtottam: gyorsrizs, halrudacska és párolt zöldség lett az első menü. Azzal viszont nem számoltam, hogy milyen kihívás lesz a háromféle ételt egy időben leszűrni, kavargatni és az olajban megforgatni. Miután sikerült égési sérülések nélkül megúsznom, már simán megtanultam pelenkát cserélni egy nyolckarú polipon, meg szájjal és lábbal ágyneműt húzni. „Felléphetnél a kínai cirkuszban” – dicsért a férjem, és én büszke voltam magamra. Csak egy feladatot nem tudtam megoldani: bal kézzel megmosni abal karomat.

Családi átrendeződés
Persze a férjem is hősiesen állta a sarat, de a munka melletti ötszöri etetés és a „Papa, kaka!” teljesen kikészítette. Akkor sem lehetett magánál, amikor egy reggel kimosta és amegfelelő szelektív kukába dobta a szardíniás dobozt – erre még a terhességem alatt sem volt képes.
A fiunk nagyon hamar átpártolt hozzá, a megszokott ébresztési „Hahó, mama” helyett jöttek a szívfájdító „Hahó, papák”, a magyar ábécé elsajátítása a vasúti magazinból, és néhány elfelejtett fogmosás. Csak abból derült ki, hogy megviseli a mama gondoskodásának hiánya, hogy egy nap magához vette Morzsit, a kesztyűbábot, és onnantól kezdve mindenhová magával vitte.
A nehézségek leküzdése közben azzal vidítottam fel magam, hogy mindjárt itt a tavasz, és nemsokára lesz egy szép, rózsaszínű műanyag gipszem. Aztán, amikor letelt a három hét, és mehettem gipszcserére, majdnem meggondoltam magam, mert kiderült, hogy csak a ruhatárammal összeegyeztethetetlen hupivilágoskék van.
A műanyag gipsznek az az előnye, hogy alig harminc deka, kilátszanak belőle az ujjak, tehát csipeszként már lehet fogni vele, viszont nem tartja olyan szorosan a kezet, és a gipsz alá tekert vatta könnyen átnedvesedik. Egyszer azt álmodtam, hogy egy irtózatosan büdös vágóhídon kellett riportoznom, de aztán felébredtem és rájöttem, hogy a mosogatástól nedves gipszemből jött a szag.
Az új gipsszel a hátralévő hetek már-már hétköznapian teltek. A férjem egyszer még meg is köszönte, hogy eltörtem akezem, mert így többet lehet a fiával. Aztán persze még gyorsan megkérdezte, hogy: „Pontosan mikor is veszik le agipszet?”
Április eleje volt, a doki a röntgenképet nézegetve mondta, hogy „Ej, ej, kedveske, rosszul forrt össze ez a kezecske”. Önkéntelenül felröhögtem, és azt is hitetlenkedve hallgattam, hogy ha a gyógytorna nem segít, meg kell operálni. Csak akkor fogtam fel, hogy baj van, amikor levették a gipszet, a csuklócsontom ijesztően kiállt és nem tudtam megnézni a tenyeremet.
Bánatosan hazamentem, és kiültem a kertbe egy lavórral, bőrradírral és mosdókesztyűvel, hogy lesikáljam a hathetes koszt. Néztem az öregasszonyossá fogyott, kripli kezemet, és szerettem volna elsiratni magam. Már épp gyűltek akönnyeim, amikor a kisfiam, aki még hisz a gyógypuszi erejében, megmentett: százszorszépeket kezdett tépkedni a kertben, majd beledobálta őket a vízbe, és örült, hogy nem süllyedtek el a habban. Az önsajnálatból így lett wellnessfürdő, belőlem meg balkezes, egyelőre.

Szöveg: Klein Barbara, fotó: photolibrary.com
Ez a cikk a 2009. évi júliusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.