Elérhetetlensége persze kisebb pánikrohamot indított el abarátjában, aki nem találta, és éjjel egykor minket, acsaládot is riasztotta. Mivel mi sem tudtuk felhívni, álmatlanul forgolódtam, rémképek kergették egymást a fejemben. Most jöttem rá, viszonylag milyen lazán viseltem az elmúlt egy évben a távollétét – pedig akkor nem Budapest utcáin veszett el. De azt is érzem, hogy amennyire csak lehetett, védelmező falat húztam tudatom parái elé, és megpróbáltam elfogadni, hogy ez már az ő élete.

Elengedés
Amikor másfél évvel ezelőtt bejelentette, hogy Skóciában szeretne tanulni, csodáltam és megrémültem. Tetszett akalandvágya, a lelkesedése, és persze hogy lelkesedtem én is. De azért hittem is meg nem is, hogy tényleg elmegy – valahogy elképzelhetetlenül hangzott az egész. Pont addig, amíg meg nem kapta az egyetemi felvételét igazoló hivatalos levelet, és meg nem vette a repülőjegyét. A nyár elrohant, és egyszer csak ott álltunk Ferihegyen: mi, szülők mosolyogtunk és bután ismételgettük a „vigyázz nagyon magadra” frázist... mintha elfelejtettük volna, milyen fiatalnak lenni.
Edinburgh varázslatos városnak tűnik – augusztusi melegben, színes és hömpölygő fesztiváli hangulatban. Lelkes telefonjaiból ismertük meg a várhegyet, a nyüzsgő belvárost, amasszív skót építészetet. Néhány nap múlva együtt izgultunk, hogy akiválasztott bérelt lakás még meglegyen, mire az összes hivatalos papír megérkezik (a keresettel rendelkező szülő munkahelyi igazolása), majd az egyetemi tanévnyitót is élveztük a távolból. Megérkeztek a neten az első fotók is – hála a 21. századi technikának, mintha nem maradtunk volna le semmiről. Pedig a kérdések, aggodalmak a nap legváratlanabb pillanataiban bukkantak fel: hol alszik, mit eszik, nem vérzik-e az orra, ki tudja-e mosni a ruháját?

Látogatás
Megválaszolatlan kérdéseimre, úgy éreztem, muszáj választ kapnom, így amikor szeptember elején magabiztos kis hangján áthallatszott a honvágy, megleptem magunkat egy repülőjeggyel. Barátok, családtagok hurrogtak le, mit akarsz, minek mész, tanulja meg, ha elment, milyen egyedül, még bele sem rázódott, máris a nyakára mész, mondogatták, pedig én tudtam, jó lesz, kell, hogy lássam, hol van – és neki is kell, hogy tudja, láttam, tudom, hol van. Azon a hétvégén nagyokat sétáltunk, vásároltunk, főztünk... Merthogy mindent rendben találtam! Az én pici lányom – aki otthon utált boltba járni, ritkábban takarított, mint ahányszor színházba ment, akinek mindig könyörögni kellett, hogy mossa el maga után az edényeket – egy tisztaságtól ragyogó lakással várt, a hűtőben olyan finom falatokkal, amikről tudta, hogy szeretem. Büszkén mutatta új életét, én pedig büszkén estem egyik ámulatból a másikba. Az, hogy persze egy csomó mindenben ráismertem az otthoni szokásokra, még inkább lenyűgözött: ékes bizonyítéka van hát, hogy mégsem voltam olyan rossz, elfoglalt, csak a munkájának élő anya.
Amikor hazajöttem, esténként újra rábuktunk a skype-ra, cseteltünk időnként, lopva néhány percet a napi munkából, és ahogy egyre keményebb lett a tél, annál jobban vártuk a viszontlátást. A hazautazás napjára azonban többet kellett várni, mint gondoltuk, Skóciában ugyanis egy kiadósabb hóesés az egész város közlekedését agyonvágta – a repülőtérre fél napig nem lehetett kijutni. Telefonon tartottuk a kapcsolatot, közben állandóan az új információkat böngésztük a neten – indítják-e este a járatot vagy sem. A lányom közben kivergődött areptérre, aztán megtudta, hogy mégsem lesz aznap felszállás – mi jobban jártunk, hiszen nem utaztunk potyára Pozsonyba afapados járat fogadására. Az a hét mindannyiunkat megviselt – a hideg, a havazást felváltó eső, az ónos eső, miközben ismeretlen eredetű kiütések is felbukkantak a nagylányom bőrén: alig vártam, hogy itthon legyen, jó kezekben.

Újra itthon
„Megváltozott” – súgta nekem anyukám, amikor a lányom talán egy hete lehetett itthon. A korábban kissé foghegyről válaszolgató, mindig siető kamasz most türelmesen végighallgatta nagyanyja egykori és jelen kalandjait, jóízűen falatozta a mami főzelékeit, kérés nélkül, sőt magától felajánlva levitte a kutyát sétálni... És szemmel láthatóan jól érezte magát itthon.
A második félév első két hónapja volt kintlétének talán legnehezebb időszaka, skype-on majdnem mindennap láthattam, a lakás is hideg, nem csak a város, lassabban szövődnek abarátságok, mint szeretné, az előadások között is akad olyan, ami nem túl érdekfeszítő, ráadásul ha nincs egy kis költőpénz, kimozdulni sincs nagyon hová. A Harry Potter befejező filmjére azért mégiscsak sikerült eljutnia az egyik legtrendibb moziba, és február végére oly sok hiábavaló jelentkezés és próbálkozás után munkát is talált – kevesebbet és kevesebbért, mint szerette volna, de azért egy újabb kalanddal és felbecsülhetetlen tapasztalattal lett gazdagabb az indiai étteremben, ahol az utolsó vendég távozása után minden este rizs volt a vacsora, és még a vécét is ki kellett takarítani. De elmúlt a tél végre, és amint megtudta, hogy mikor zárul a félév, megvette a hazaszóló repülőjegyet.
Itthon újra kupi van a szobájában, alig látjuk, mert az esték abarátoké, és azóta már itthon is dolgozik, hogy összegyűjtsön valamennyi spórolt pénzt a folytatáshoz. Én – ha tudom – megint csak (és most már mindig?) elhessegetem aféltő gondolatokat (csak ne legyen több olyan, mint ategnapi éjszaka), és megértem, persze hogy vissza szeretne menni tanulni.
Itthon van, keveset találkozunk, és néha örömmel tölt el, néha elszomorít, hogy elfoglalt, dolgozó nők vagyunk már mind aketten. Hogy nem kell bevinni reggel a kakaót, egyedül vásárol magának ruhát és egyedül dönti el, hol tölti a hétvégét. És ha akarja, kikapcsolja a telefonját, hogy elérhetetlen legyen. Nekünk, a szerelmének, a világnak. Dönt, ha akar, hiszen felnőtt.

Szerző: F. Nagy Ágnes, fotó: családi fotóalbum. Ez a cikk a 2011. évi júliusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.

Ez a cikk Családbarát Médiáért-díjat kapott. A Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin havonta kiadott díjáról bővebben e linkre kattintva tájékozódhatsz.