Ez a baba jönni akar

Borítókép: Ez a baba jönni akar
A 27 éves Zsuzsa állás, pasi, családi és állami támogatás nélkül vág bele az anyaságba. Őrültségnek tűnik? Igaz történet.

A szerelem nagyszabásúnak ígérkezett: sorsszerű egymásra találás, hosszú sétákkal egybekötött beszélgetések, szenvedélyes éjszakák. „Ennyi törődést még senkitől sem kaptam életemben” – meséli a lány, akivel egy kisvárosi kávézóban találkozom. A kedves gesztusokat reményteli ígéretek követték: mellettem csak az lesz a dolgod, hogy nő legyél, kiveszünk egy lakást, dolgoznod sem kell és a többi. „Most már látom, hogy egy maca kellett neki, hiszen a másik oldalon ott volt a család. Bár a gyerekek anyját mindig a volt feleségeként emlegette, amikor sűrűsödtek a kimaradások, nem vette fel a telefont vagy egész hétvégékre eltűnt, kezdett a dolog gyanússá válni.”

Néhány hónap együttlét után kiderült, hogy úton van a baba. Zsuzsi ekkor még a lakótársánál lakott és felszolgálóként dolgozott egy étteremben. Fogamzásgátlót szedett, rendesen megjött a menzesze, ezért csak későn kezdett el gyanakodni: a 11. hétben jelent meg a teszten a második csík és a nőgyógyász megerősítette: egészséges, majdnem három hónapos magzatot hord aszíve alatt.

Ne már, ugye nem akarod megtartani?
„Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor elmondtam neki, hogy gyermekünk lesz. Azonnal elkapta rólam a kezét, és gondolkodás nélkül azt kérdezte: ne már, ugye nem akarod megtartani? Számára az nem volt opció, hogy megtartsuk ezt a gyereket, számomra pedig az, hogy elvetessem." Nemcsak azért, mert egyházi iskolába járt vagy mert vallásos, hanem mert régóta szeretett volna gyereket. Volt vőlegényével évekig nem különösebben védekeztek, annyira „benne volt a pakliban”, hogy bármikor jöhet ababa. „Akkor valamiért nem akart összejönni, most pedig szinte attól teherbe estem, hogy ez afickó rám nézett. A 11. héten már hallatszott a szívdobogása, kinek lenne szíve elvetetni?”
Bár Zsuzsa nem adta fel a harcot a gyerek apjáért, eleinte szerelemből, aztán kétségbeesésében próbált meg hatni rá. Ebben az időben talán eszelőssé tette a bizonytalanság:az étteremből, ahol addig felszolgálóként dolgozott, azonnal kirúgták, mikor megmutatkoztak a terhesség első jelei, lakótársáról pedig kiderült, hogy hónapok óta nem fizeti a ráeső részt, így az albérletben sem maradhattak tovább.
Idegállapotát pedig csak rontotta, hogy a gyerek apja hetente váltogatta nézetét, ő pedig elveszett a „megtartjuk, veszek nektek külön lakást, nem lesz gond” és a „csak magadhoz akarsz láncolni” szólamok között.

A jótevő idegen
Az értelmes, szórakoztató pasiból „menekülő tróger” lett, akit a lány elmondása szerint nem érdekelt se ő, se a baba. „Kijelentette, hogy tönkre fogom tenni az életemet. Ekkor már elképzelhetetlen volt, hogy mi együtt maradjunk, de úgy éreztem, ennyire mégsem hagyhat magamra. Amikor aztán az utolsó négyszáz forintomból vett csomag tésztát is megettem, és kizártam a macskámat az erkélyre, hogy ne halljam a nyávogását, mert már napok óta nem tudok neki enni adni, megjelent a lakótársam egyik ismerőse, karján egy két hónapos babával. Ezt a nőt életemben akkor láttam először. Nézett rám, hogy ki ez az eszelős, aki itt zokog a teljes anyagi, érzelmi és idegösszeomlás szélén. Elmondtam, hogy mi történt velem, s ez volt az első reakciója: mosd meg az arcod, fogd meg ezt a gyereket, amíg összepakolok, és jössz szépen hozzánk, amíg ki nem találunk valamit.”
Zsuzsa így került néhány hétre Eszterékhez, ahol a férj és a két gyerek is családtagként fogadta be, őazonban nem akart sokáig ismeretlen megmentői terhére lenni, így hosszas vívódás, sok álmatlan és átzokogott éjszaka után úgy döntött: évek óta rendezetlen viszonyuk ellenére hazaköltözik vidékre édesanyjához és nővéréhez, és esélyt ad az új életnek.

Otthon, kényes otthon
„Amikor nyolc éve elköltöztem innen, megfogadtam, hogy nem jövök vissza ebbe a városba. Volt eddig is néhány nehéz időszak az életemben, de soha nem választottam azt az utat, hogy hazajöjjek. Ezt megerősítette a fogadtatás is.”
A feldolgozatlan múlt része volt a szülők viharos, nem egyszer erőszakba torkolló tízévnyi házassága, majd az apa öngyilkossága. Zsuzsa visszaköltözése után, az első két-három hónapban anyja tudomást sem vett a terhességéről. „Iszonyú nehéz volt elfogadni, hogy nemcsak a gyerek apja, de az anyám részéről sem számíthatok támogatásra. Édesanyámmal gyerekkorom óta rendezetlen a kapcsolatom, nagyrészt azért, mert ő is egyedül maradt. Csak ő ezt egyszerűen nem tudta feldolgozni, inkább elfojtotta a sérelmeit. Megfogadtam, hogy én a gyerekem elől semmit nem titkolok el, mert értelmes lény, és ugyanúgy részt vesz ebben az életben, mint én.”

Támogatásra nem jogosult
A családi csatákon és érzelmi ingadozásokon kívül Zsuzsának az emberek különös értékítéleteivel és a szociális ellátórendszer sajátosságaival is meg kell küzdenie. Bár hat évig dolgozott a vendéglátásban, általában alkalmi munkavállalóként vagy feketén alkalmazták, így nem jogosult munkanélküli támogatásra, következésképp a legalacsonyabb gyest kapja majd. Ez körülbelül 28 000 Ft, ami „jóformán pelenkára sem elég”. Rendkívüli szociális segélyt igényelt a járási hivataltól: a hivatalos egy hónap helyett három hónap múlva érkezett válaszlevél, amely 4500 forintban állapította meg a számára kiutalható összeget.
Zsuzsa nemcsak a hivatali tortúrákat, hanem az emberek reakcióit is nehezen viseli. A hétköznapokban azt tapasztalja, hogy az egyedülálló kismamákat rengeteg hátrányos megkülönböztetés éri. „Anyám a fejemhez vágja, hogy én nem ilyennek neveltem a lányomat, de sok családos kismama azt veti a szememre: hogy vállalhat valaki ebben amai világban így gyereket? A legtöbben idiótának tartanak. Ezeket a kritikákat persze baromi nehéz feldolgozni. De nem lehet mindent előre megtervezni, nekem teljesen egyértelmű, hogy a gyerek akkor jön, amikor jönnie kell. Azt mondják, nem adottak a feltételek, de hányan születnek úgy, hogy minden feltétel adott számukra? És egyáltalán, mi ez a minden feltétel? Kocsi, ház, apuka? Az se baj, ha veri vagy csalja a feleségét, csak legyen?”

Összebogozódva
Míg az anyja és a nővére dolgozik, Zsuzsa az otthon töltött hosszú, magányos órák alatt lassan kibogozgatja az összekuszálódott szálakat. Édesapjával és a gyermeke apjával – aki időközben munkahelyet és telefonszámot is cserélt – már nem lesz alkalma tisztázni a múlt sérelmeit, és édesanyjával sem fog ehhez mindenáron ragaszkodni, ha a gyerek lelki békéje a tét. Laptopot szeretne, hogy idővel távmunkát vállalhasson, mivel a szülői házban se számítógép, se internet nincsen. De egyelőre csak óvatosan tervezget laptopot, önálló háztartást, megértő társat – most csak az a fontos, hogy a baba egy hónap múlva rendben megérkezzen.
„A gyerekemnek semmiképp sem fogok hazudni arról, hogy miért vagyunk mi ketten. Minket is egyedül nevelt fel anyu, asaját bőrömön tapasztaltam tehát, hogy bármennyire igyekszik egy szülő pótolni a másikat, ez egyszerűen képtelenség. Se pótolni, se kárpótolni. De arra képes lehetek, hogy kiegyensúlyozottan és szeretetben neveljem fel, ha nem próbálok meg apja helyett apja lenni vagy mindenáron pótapukát szerezni magam mellé.”

A tea lassan elfogy, Zsuzsának indulnia kell a buszhoz, hogy felhasználja az utolsó buszjegyét, melyet erre a hónapra kapott a nővérétől. Végül könnyes szemmel, de mosolyogva mondja: „Persze hogy be vagyok tojva, és néha nem tudom, hogy elég erős vagyok-e a feladathoz, de még így sem mondom, hogy rosszul döntöttem. Ha egyetlen pillanatra megfordult a fejemben, hogy miért is szülöm meg ezt a gyereket, akövetkező pillanatban már ott volt a válasz: saját maga miatt. Nem magam miatt, hanem azért, mert ő jönni akar, és nekem az a dolgom, hogy jó anyja legyek.”
Zsuzsa elindul nagy csomagjával a hatalmasnak ígérkező úton, de marad még egy utolsó utáni kérdés. Vajon mihez kell nagyobb bátorság: ahhoz, hogy az ember elvetessen, vagy ahhoz, hogy megtartson egy gyereket?

Szöveg: Laborczi Dóra, fotó: Éva magazin / Europress, Pinterest