Amikor Maja 10 éve megszületett, mind nagyon boldogok voltunk. Én akkor egy multinál dolgoztam vezető pozícióban, ezerrel gályáztam azért, hogy megteremtsek mindent, amire a kis családunknak szüksége lehet. Mindig rengeteget túlóráztam, utaztam, és hétvégéken is dolgoztam. A feleségem sokáig tűrte ezt, hiszen látta, hogy jó cél érdekében csinálom. Aztán ő is visszament dolgozni és már nem lett volna szükség a plusz megbízásaimra, anélkül is békésen megéltünk volna. De igaz, ami igaz, addigra már a munka rabjává váltam.

Mindig is imádtam a kislányunkat, nagyon élveztem, hogy apa vagyok, de most ahogy belegondolok, évekig nem voltam aktív részese az életének. Eleinte még hazaértem a fürdetésekre, aztán az is elmaradozott; játszottam vele, de újra és újra azon kaptam magam, hogy csak fél füllel figyelek oda a játékra, mert már a számokon jár a fejem: azokon a dolgokon, amiket másnap le kell tennem a munkahelyemen az asztalra.

4 évvel ezelőtt tetőzött nálam a dolog: a munkában túlhajszoltam, otthon ostoroztam magam, hogy nem vagyok elég jó a családomnak. Nem tudtam mit rontok el, hogy van-e ebből kiút, csak azt, hogy napról napra pocsékabbul érzem magam. Addig fajult a dolog, amíg egy napon ki kellett hozzám hívni a mentőt az irodában, mert eszeveszettül szorított a mellkasom. Bevittek a kórházba, ekkor biztosra vettem, hogy meghalok. Kiderült, hogy “csak” egy komolyabb pánikrohamom volt, amire azóta is gyógyszert szedek, hogy kordában tartsam ezt a betegséget.

Hogy mi mentett meg akkor? A lányom és a feleségem. Amikor hazaengedtek a vizsgálatokról és az otthonunkban lábadoztam, egyik nap ráébredtem mi rágja a szervezetemet.

Emlékszem, ekkor azt gondoltam, hogy nem tehetem ezt meg magunkkal. Eddig azt hittem azzal teszek jót, ha gályázok a családért, de már láttam, hogy ezzel csak épp az ellenkezőjét értem el.

Ha belegondolok, Maja alig volt velem, a hozzám való ragaszkodása is csak az anyjának volt köszönhető. A feleségemre sem jutott kellő időm, nemhogy magamra. És valóban: még a szellemi egészségem is odalett. Napokig beszélgettünk a párommal, hogy hogyan tovább, de azt már mindketten tudtuk, hogy nem akarjuk így folytatni. Vagyis ezzel, a sehova sem tartó életstílussal. Én néhány hétre kényszerpihenőre mentem, ez idő alatt pedig végre jutott időm mindenre: végre láttam Maja mindennapos játék-rituáléit, gyakran hallottam a göndör kacajokat, amik elhagyták a a cserfes száját, és magamban is sikerült letisztítanom kicsit a dolgokat.

Kellett néhány hónap, mire közösen kitaláltuk mihez kezdjek, és beindítottam egy saját vállalkozást, egy webshopot, ami a feleségem hobbijához kapcsolódik. Addig nem is tudtam, mennyire szeretnék valami egyedit csinálni, amíg be nem indult és amíg nem jöttek a kezdeti sikerek. Rájöttem, hogy engem, - minket-, a pénz nem boldogított, legalábbis nem érte meg az az áldozat, amit hoztam érte. Mi több, csomó mindent feláldoztunk érte. Most, hogy Maja 10 éves, úgy érzem, még időben helyre rázódtak a dolgaim, és aktívan ki tudom venni a részem a gyereknevelésből.

A korai időszakra csak félig tudok jó szívvel visszagondolni, hiszen számomra rengeteg minden, ami fontos lett volna, sajnos örökre elveszett, mert nem voltam ott, nem éltem meg a lányokkal együtt a lényegi perceket. De mindenért kárpótol az, hogy ma már boldognak látom őket és hogy amikor csak akarok, velük lehetek.