A mi dilis családunk az idén vízkeresztkor tartotta a karácsonyt. Nem vallási meggyőződésből (olyan nekünk nincs), hanem mert csak akkorra tudtuk összetrombitálni a bandát. A lányom meg Dávid, a kisebbik unokám (5 éves) a bió vaddisznósült után (ez vicc volt – sajnos mármint a bió, nem a vaddisznó, ittuk is utána az orvosi citromfűteát) összebújtak a kanapé sarkában sugdosódni. Hallótávolságra.
– Mama, mikor is jön ki a medve a barlangjából?
– Hát... valamikor februárban... vagyis fogalmam sincs. Nem vagyok én troglodita! (Jesszus, gondolja a nagymama [én], még ezt se tanítottam meg a kölykömnek? Na jó, legalább a trogloditát benyomtuk.)

A kis pasas végignéz az anyján: minek felnőtt az ilyen? Könnyebb kérdést keres.
– És a dinók mikor fognak kibújni a barlangjukból?
– Hogy micsodák? – ásít a lányom, nekem meg megint sül le a pofám.
A csöppség erre azt mondja:
– Jaj, mama, hát a sztegoszaurusz meg a tirannoszaurusz... azt legalább tudod?
Hogy lehet egy ilyen helyzetben súgni (már azt a keveset, ami az én fejemben lötyög)? Itt ülünk nyakig ebben a se ilyen, se olyan évszakban, még csak normális hó sincs, de ez Dávidot egy csöppet sem zavarja, nincsenek olyan elképzelései, hogy a tél legyen fehér vagy ilyesmi. Felszabadultan tudálékoskodik.
A lányom – ha még nem mondtam volna, ő is Anna, pontosabban Annuska – összeszedi a gondolatait (az anyja vagyok, belelátok a fejébe), és azt feleli Dávidnak, hogy a szauruszok is ugyanannyi ideig alusszák téli álmukat a barlangjukban, mint a medvék. Az okos gyermek ránéz és felsóhajt:
– Mamamamamama, csak ugrattalak. Azt hittem, legalább annyit tudsz, hogy a dinók akkor se éltek barlangban, amikor éltek. Legfeljebb a tévében, amit egyedül az én kicsi mamám szokott nézni. És arról hallottál-e, hogy mitől haltak ki?
– ...
– A náthától.
Annuska felnyög.
– Mi lenne, ha mi is elhevernénk itt a kanapén, és durmolnánk egyet, mint a dinók? Vagyis mint a medvék.
Van jobb látvány így télen egy dilis családi ebédnél, egy álmos anyánál meg egy penge gyereknél? (Persze nyáron is.)

Szöveg: Molnár Anna, fotó: Europress. Ez a cikk a 2012. évi februári számban jelent meg. Minden jog fenntartva.