Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis házikó Pilisszentkereszten. Itt, a Kossuth utcában él a 93 éves Szmetana Mártonné, Rozi néni. A szoba-konyhában nevelt fel hét gyermeket. Névnapján összegyűlnek az övéi, s ilyenkor megtelik a kis udvar és a ház: a létszám meghaladja a százat. Történetek a Szmetana család életéből.

Ma már képtelenség kideríteni, hogy a család melyik őse települt annak idején Morvaországból a Pilisbe. A Smetana családnév az idők folyamán magyaros írásmóddal Szmetanára változott, a nyelvet azonban megőrizték. A gyerekek csak akkor tanultak meg magyarul, amikor iskolába kerültek, mert a szülők otthon szlovákul beszéltek velük.

Erdésztől ügyvédig
A család szoba-konyhás lakásban élt Pilisszentkereszten. A papa a tanácsházán dolgozott,a mama (Rozi néni) az óvodásokra főzött, volt fizetés és volt mit enni, hiszen kacsátés kecskét is tartottak. És nem utolsósorban: békesség volt otthon. Pilisszentkereszt akkoriban kiesett a körforgásból, a gyerekeknek helyben kellett szakmát találni. Volt a faluban egy nagyon jó asztalos, István hozzá akart szegődni. Rátermett lehetett, mert a mester – akihez egy évben nyolcan, tízen is jelentkeztek – éppen őt választotta. A fiú ösztönösen indult a gyalupad felé, a Pilisben fák között élt, nap mint nap fát vágott, fűrészelt, nem volt kérdés, hogy mi a neki való szakma. Bátyja, Mihály az élő fák közelében maradt, erdész lett, József központifűtés- és vízvezeték-szerelő, Jenőt és Mártont elbűvölték a távvezetékek, amelyeken az ötvenes évek elején a faluba hozták a villanyt, úgyhogy rögtön el is mentek a mesterekkel szakmát tanulni. A legkisebb fiú, Béla ügyvéd lett. Az egyedüli lány, Róza, dadus volt az óvodában, majd kisbíró a tanácsházán. A kilencvenhárom éves Rozi néni közvetlen leszármazottai: 7 gyerek, 15 unoka, 17 dédunoka s 1 ükunoka.

Asztalosműhely
István inas, majd segéd lett a falubeli asztalosnál, szerette a fát formálni – de egyszer kis híján abbahagyta. Tizennyolc éves korában, amikor meghalt az édesapja, még háztól temettek, s azonnal kellett a koporsó. Elment a műhelybe, szólt a mesterének, Gergely bácsinak. – Gyere, csináljuk meg – mondta az öreg –, és közösen nekiálltak elkészíteni az apa koporsóját. Ez az esemény annyira megviselte Istvánt, hogy fel akarta adni. Aztán mégsem adta, és sose bánta meg. Ebben a munkában az a legjobb, hogy egy-két hét után már látszik az eredmény, és ezt nagyon lehet szeretni.
István a pilisszentkereszti búcsúban ismerte meg Terézt, és egy évre rá, 1970-ben megesküdtek. Nagy lakodalmat csaptak, a jegyespár a szokásoknak megfelelően 
a két helyszín – a pilisszántói lányos ház és a vőlegény szentkereszti otthona – között ingázott. Utána a feleség szüleihez költöztek. Mivel akkoriban ritkán járt a busz, mindennap be kellett volna gyalogolni Gergely bácsi asztalosműhelyébe, ezért István átment Pestre, a Szék- és Kárpitosipari Vállalathoz. Volt egy kis megtakarított pénzük, felvettek hozzá kölcsönt, és a szülők telkén kalákában egy év alatt fölhúzták a saját házukat. A bútorokat a szekrénytől az ülőgarnitúrán át a gyümölcsöstálig természetesen István maga csinálta. Idővel megszületett a lányuk, nem sokkal később pedig a fiuk. Amikor a nyolcvanas évek elején megjelentek az első magánvállalkozások, István is önállósult. Az udvarban saját műhelyt épített, és a cég azonnal beindult. A megrendelők egymásnak adták a címét, volt munka bőven.
Ifjabb István már ebbe született bele. Kétéves korától bejárt a műhelybe, szedte a forgácsot, csinálta, amit mondtak neki, később pedig már a nyári szünetekben is itt dolgozott. Magától értetődő volt, hogy ő is a szakmában marad. Fokozatosan tanult meg mindent, egyre nagyobb feladatokat végzett el önállóan. Mire felszabadult, az apja nyugodt szívvel bízta rá a műhelyt, ő maga meg elindult világot látni. München mellett talált egy építővállalatot, amelynek emberei fél éve dolgoztak egy szív alakú medencén, de sehogy se sikerült eltalálniuk a kívánt formát. Idősebb István – aki akkor még egy szót sem beszélt németül – egy hónap alatt tető alá hozta a munkát, amitől a főnök úgy megszerette, hogy befogadta a saját házában kialakított garzonba. Ott is mindent megszerelt, a műhelyben nélkülözhetetlenné tette magát, úgyhogy amikor másfél év után végleg hazajött, a német család könnyezve búcsúzott tőle.

--pagebreak--

Új generáció
Eközben az ifjabb István egyre tekintélyesebb munkákkal állt elő. A szüleinek például új konyhát alkotott: barna szekrényeket kék betéttel – mondták is az ismerősök, hogy olyan tótos színű. Szinte ösztönösen járt a keze.
Szmetanáék a származásukat is természetesen élik meg. Magától értetődő, hogy idősebb István a testvéreivel és az édesanyjukkal a mai napig szlovákul beszél. A fiatalabb István nemzetiségi iskolába járt, és az élet úgy hozta, hogy a felesége, Mariann is szlovák származású, bár vele nem az iskolában, hanem a helyi néptánccsoportban ismerkedett meg. Ötéves Gerda lányuk nemzetiségi óvodába jár, és ide követi őt majd kishúga, Janka is. A nacionáléjukból nem lett soha semmi bajuk, a nagypolitikával pedig nem foglalkoznak – éppen elég dolguk van azzal, hogy a napi ügyeket megtartsák a rendes kerékvágásukban. Az esküvő után azért költözött Mariann a „fiús családhoz”, hogy a műhely közelében maradjanak. A házban természetesen az ifjabb István csinált mindent, de ma már szívesen bejár a műhelybe a nagyobbik kislány, Gerda, aki állandóan segíteni, söprögetni akar. Apja néha megkéri, hogy adogassa a ragasztót, a csavarokat, így a gyerek már ötévesen pontosan tisztában van azzal, hogy mi is az a tipli.
Az ifjabb István 2000-ben vette át a családi vállalkozás vezetését. Ekkor készültek el a Pázmány Péter Egyetem könyvtárának munkálataival, és az apa úgy érezte, a fia rátermettebb üzletember, keményebb tárgyalópartner, s a számítógéphez is ért. Az üzlet azonban nem minden. Ami a falunak kell, azt Szmetanáék ingyen is megcsinálják, például a játékokat az óvoda udvarára vagy – mint legutóbb – néhány új padot a temetőbe.

Bulihely időseknek, fiataloknak
1992-ben, amíg az apa Németországban volt, az ifjabb István meglepetésnek borospincét épített az udvaron. Ez lett a „bulizóhely”, ahol lehet vendéget fogadni, kvaterkázni a barátokkal. Egyszer idősebb István meghívta a falu női énekkarát, jött a sok lány, ő pedig, az egyetlen férfi, felszolgálta nekik a saját főztjét. Péntekenként barátokkal jár szaunázni Dobogókőre, utána pedig együtt jönnek mind a tizenketten ide, a pincébe. Ha kedvük támad, még énekelhetnek is, nem hallatszik fel a házba. A vacsora általában idősebb István műve. Legutóbb paprikás krumplit főzött bográcsban, de előfordul, hogy a barátok zúzapörköltöt kérnek vagy éppen pacalt. Mióta a felesége meghalt, még otthonosabban mozog a konyhában: nemcsak jól főz, de még uborkát is kovászol. Olyan savanyúságok sorakoznak a kamra polcán, hogy majd megszólalnak. Védett korban van, ráér főzni és unokázni, vagy ha kell, bevásárolni a gyerekeknek.

Rozi mama
A tágabb értelemben vett családi életet többnyire telefonon szervezik, mindig megbeszélik, ki mikor keresi fel a 93 éves Rozi mamát. A látogatásokat össze kell hangolni, mert ha véletlenül mindenkinek egyszerre támadna kedve felkerekedni, száznál is többen lennének. A mama kilencvenedik születésnapján száztízen gyűltek össze a Szmetanák, egy egész éttermet ki kellett bérelniük. És ez csak a „szűk család”, azaz a gyerekek és unokák a férjekkel-feleségekkel, és persze a dédunokák. Rozália-napon egyszerre mennek mind a száztízen felköszönteni a család fejét. A házba nem férnek be, a fél család a kertben üldögél, csak azért kell imádkozni, hogy el ne eredjen az eső. A mama egyedül él Pilisszentkereszten a régi házban, és mint vérbeli szakácsnő, egész nap süt-főz. Az unokákhoz és a dédunokákhoz magyarul beszél, mindenkit név szerint ismer, és sohasem téveszti el, ki kinek a gyereke. Segítséget nem fogad el, csak azt engedi meg a fiataloknak, hogy beszerezzék, felhasogassák és behordják a házba a tüzelőt. Minden mást maga csinál. Legutóbb is, amikor István fia meglátogatta, épp a kertben dolgozott: egy csákánnyal ásott ki egy tormát a földből.
Egy biztos, életszeretetét átörökítette az utódokra is.

Szöveg: Bokor Gabriella, fotó: Batár Zsolt. Éva, 2009. december. Minden jog fenntartva.