JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

Egy nő a roncstelepről, aki szemétből dizájnol: légzsákokból készül trendi táska és kabát

Borítókép: Egy nő a roncstelepről, aki szemétből dizájnol: légzsákokból készül trendi táska és kabát Forrás: pexels/Luis Quintero
Viki óvatosan lépked a roncsok között, kerülgeti a szétszórt karosszériadarabkákat, mögötte lökhárítókból és ajtókból épült kisebb domb. Hóna alatt egy kiszerelt légzsák, amiből nemsokára táska készül. Vagy kabát. Azt még nem lehet pontosan tudni, hogy milyen, de egyedi lesz, mint maga a következő történet. Tomsits Tímea írása

Ez a cikk az ÉVA Magazin 2020-as 1. lapszámában jelent meg először „Nem vész el, csak átalakul" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Helyszínt kerestünk decemberi divatfotózásunkhoz. Autóbontót. Volt, ahol fel sem vették a telefont, ahol meg igen, ott csúnyán leráztak. Amikor végre az egyik helyen befogadtak minket, annyit kértek cserébe, hogy mutassuk meg a magazinban egy táskájukat, amit autókból kibontott textíliákból, bőrökből, műbőrökből varrtak.

Szürreálisan hangzott: tényleg egy roncstelepen futunk bele ebbe a barterbe? A fotózáson aztán Viki, a márka megálmodója elmagyarázta a receptet is: végy egy légzsákot, s kombináld autós üléshuzattal és biztonsági övvel. Ezekből a legkevésbé sem ideális matériákból tervezd meg a táskát, amit az alapanyagok formája kiad. Egyedi darab lesz. Az elsőre őrültnek hangzó ötlet kezdetben még csak egy IKEA-s varrógépbe került, de az elmúlt négy évben Kovács-Sárándy Viktória makacsságának köszönhetően sok idő, energia és munka is beleforgott.

Aznap hazafelé autózva azon gondolkoztam: miért csak a táskákat mutassuk meg? Egy hónappal később megint felvonult a stáb, ezúttal Vikiért, akiből így lett címlaplány.

Autónként 200 kiló szemét

Viki tíz éve házasodott be az Autó Mandy Car autóbontó családi vállalkozásba. A céget az apósa alapította, akit már jóval a klímakatasztrófa-hangulat előtt is foglalkoztatott a hulladékfeldolgozás és -újrahasznosítás. „Még a szelektív hulladékgyűjtés sem indult be, amikor ő már a műanyagból kerítésoszlopokat gyártott – meséli Viki. – Meg úszó ballonokat tervezgetett, amikből stéget lehet építeni. Később pedig Kínába küldtük bálázva konténerszámra a gépjárműből származó műanyaghulladékot újrafeldolgozásra.”

Előírás szerint egy bontott autó 95 százalékát kéne újrahasznosítani, de ezt a gyakorlatban egyelőre lehetetlen teljesíteni. A fémrészek kb. 60 százalékot tesznek ki, ezekkel nincs gond, de a műanyagok, az üveg, az elektronikai hulladék és a gumi nehezebb eset. A műanyagok egy része úgynevezett komplex, vagyis olyan keverék, ami nem feldolgozható. A Mandy Car telepére csak tavaly 600 autó került be, s a súlyuk kb. 20 százaléka vegyes hulladék. Kocsinként ezer kilóval számolva, legalább 200 kiló hasznavehetetlen anyagról beszélünk, amelyek egy része ráadásul égésgátlóval kezelt (például az ülésszivacsok). A használt gumi termékdíjas, amiből csak a hasznosító részesül, a begyűjtőnek inkább csak költsége származik belőle. Az új üveg előállításához szükséges alapanyag pedig olyan olcsó, hogy az üveghulladékot csak magas kezelési díj ellenében veszik át újrahasznosításra. A műanyagokból másodlagos tüzelőanyag készülhet, amit aztán cementgyárak használnak fel fűtésre, ám az előzetes feldolgozásért és a tüzelőanyag-gyártás költségéért annak kell fizetnie, aki szeretné a depóba küldés helyett hasznosabb helyen tudni a szemetet. A vegyes hulladék gyűjtőtelepekre kerül, ahol idővel elföldelik.

Nem hangzik túl barátságosan, ugye? Eközben Norvégia például hulladékot importál azért, hogy az égetőműveik el legyenek látva alapanyaggal. A lakossági szemetük ugyanis kevés az égetők kapacitásához képest, sokkal több kell a megújulóenergia-termeléshez

A végső megoldás azért mégiscsak az lenne, ha köteleznék a gyártókat, hogy csak 100%-ban újrafeldolgozható anyagokból építsenek járműveket.

Az első légzsák

Viki férje, Balázs örökölte az apai missziót, és nemcsak nagyban, de kicsiben is izgatni kezdte a recycling. Rendszeresen cipelt haza mindenféle alkatrészeket, például különböző fényszórókat, hátha lehetne belőlük valami hasznosat gyártani. Vikinek azonban egyik sem hozta meg az ihletet. Mígnem egyszer Balázs egy légzsákkal érkezett meg a munkából. Egy nagyon amorf forma, anyósülés oldali kék légzsákkal. „Na és ezzel tudnál valamit kezdeni?” – kérdezte Vikitől, aki rávágta, hogy ebből lehetne táska. Először csak egy nagy szatyorban gondolkodott, de aztán letöltött a netről egy táskaszabásmintát: henger alakú sporttáskaszerűségét. Vett egy sima varrógépet (még sosem próbált ilyet használni). Rögtön szembesült vele, hogy a légzsák anyaga nagyon nehezen kezelhető, elcsálésodik már vágás közben is, nemhogy még a varrógépben tolva. A gép amúgy sem szerette a vastag műszálas textíliát, a második táskánál végleg feladta.

„Hosszú órákon át vacakoltam a gép előtt, mire megmutathattam Balázsnak: nézd, itt van a táska. Azt válaszolta, hogy ezt nem hiszi el. Akkor csináljuk ezt. Mert ez tök jó dolog. De be kellett látnunk, hogy sem a varrógép, sem én nem vagyok alkalmas a gyártásra, úgyhogy elkezdtünk táskakészítőt, varrodát keresni.”

Minden jó valamire

Senki sem vállalta el a feladatot. Az anyagok annyira egyedi formájúak, hogy szinte minden egyes táskát újra kell tervezni, állandó szabásminták nélkül pedig hatalmas munka darabonként összeállítani őket. Vikiék csaknem egy éven át kerestek gyártót, közben egyre csak kísérleteztek. Látszik a táskáik evolúcióján, hogyan változott a technológia, hogyan finomodtak a fazonok. A légzsák anyaga például foszlik, ha nem varrják el jól a szélét. Gyűrődések is vannak rajta, amiket nem lehet teljesen eltüntetni vasalással sem, bele kell kombinálni az összképbe. Rájöttek: ha befestik a zsákot, érdekes márványos hatás születhet. Kombinálni kezdték üléshuzatokkal, szövettel, műbőrrel, bőrrel, a táskák füle általában biztonsági övből készül.

Forrás: Éva Magazin

Az anyagok nemcsak egyediek, de rendkívül ellenállók is, így a belőlük készült tárgyak garantáltan hosszú életűek lesznek. Ma már külföldi luxusautó-bontókból is kapnak alapanyagot, egészen különleges kárpitokat, pántokat, csatokat is (interjú közben például egy finom, aranyszínű szalagot babrálok, amely egy Angliában szétszedett Volvóból került ide). Mostanra hegyekben áll náluk a kibontott, tisztított alapanyag. Már mustrálják a kisebb alkatrészeket is, például a régi tekerős kilométeróra fogaskerekéből érdekes cipzárhúzó lehetne.

És mielőtt valaki azt hinné, nincs annál forinttakarékosabb megoldás, mint szemétre dobott autókból ingyen textíliát nyerni – mire mondjuk egy ülésről finoman lebontják a műbőrt, vigyázva, hogy ne sérüljön, szállítják és tisztítják, már egész szép összegbe kerül.

Hány nap egy táska?

Végül rájuk talált egy dizájner, Lang Szonja, akinek megtetszett az ötlet, és akivel azonnal egy hullámhosszra kerültek. A Back2Bag márka elmondhatja magáról: nem abban mérik a teljesítményt, hány táskát varrnak naponta, hanem hogy hány nap alatt készül el egyetlen modell. Ehhez össze kell nézni az épp rendelkezésre álló anyagokat, melyek nagyban meghatározzák majd a méretet és a fazont. Ezután az aktuális darab tervezője egyeztet a varrodával. Onnan is érkeznek ötletek, amik módosíthatnak a skiccen. Az anyagokat ki kell tisztíttatni, vasalni. Elkészül a szabásminta, folyamatos a kapcsolattartás telefonon, e-mailen, részfotók készülnek a gyártásról. Közben napok telnek el. „Előfordul, hogy elfogynak az anyagok, például kéne még rózsaszín légzsák, és akkor azt fel kell kutatni – magyarázza Balázs. – Ha nálunk nincs, rákérdezünk valamelyik partnernél, hogy gyerekek, van egy ilyen autótok? Légyszi szedjétek ki a légzsákot, szétszerelve. Annyi autót bontottuk már, hogy tapasztalatból tudjuk, melyikbe milyen színű zsákot szereltek. Vagy milyen színű és struktúrájú biztonsági öveket.”

Forrás: Éva Magazin
„Amikor először hozott ki Balázs a telepre, nagyon meglepődtem, milyen monumentális az egész. A táskagyártáshoz meg kifejezetten aranybánya.”

A tárgyaknak lelke van

Ez tehát valódi slow fashion, amiből sosem nő majd ki tömeggyártás (most úgy kétszáz darabnál tarthatnak), és az árak sem versenyezhetnek mondjuk a kínaival. De ezeknek a táskáknak története van. „Varrtunk például 120-as Škoda-belsőből is. Egyszer épp ült nálunk valaki, teljesen más ügyből kifolyólag, és elmesélte, hogy az apukájának mindene volt a Škoda 120GLS-e. És egyébként most lesz a 70. születésnapja. Levettük a polcról a táskát, és az illető elvitte az édesapjának, aki rettenetesen örült neki. Gyártottunk már a szövegírónk Fiat 500-asához ugyanolyan modellből bontott darabot is. És amikor valaki úgy hozza be az öreg autóját megsemmisítésre, hogy megkönnyezi a búcsút, nehezen köszön el a kocsijától, felajánljuk neki, hogy emlékbe készítünk belőle valamit, amit így mégis megtarthat belőle. Ma nem kötődünk érzelmileg a kocsinkhoz, de régen egy férfit akár harminc éven át is elkísért a járműve. Amikor ezzel szembesülünk, az mindig megérint” - mondja Balázs.

Viki folytatja. „Szeretnénk, ha azok, akik megismernek minket, többet látnának a táskáinkból egy divatos tárgynál. Ma hetente tudjuk cserélni a cuccainkat, és a háromezer forintos holmik egy hónap után úgyis lehámlanak rólunk, mert csak ennyit bírnak. De vajon megéri-e folyton szemetet termelni ezzel, és nem jobb-e olyan termékeket vásárolni, amik tartósak, és amik mondanak is nekem valamit?”

Akinek van kalapácsa, mindent szögnek néz

A házaspárnak mostanában minden jármű potenciális ihletforrás. „Néha bolondnak néznek, amikor beszállunk egy idegen autóba, és elkezdjük méregetni a textileket.

Aztán megállapítjuk, hogy majd ha egyszer hozod az autód hozzánk, ebből nagyon jó táskát lehetne csinálni... Máshogy nézünk az anyagokra, mint korábban.

Nyitott szemmel járunk, mi mindenből lehetne rejtett kis címke, aprócska díszítés. Sokat foglalkozunk a részletekkel. Egy autófotós barátunk, illetve Szonja férjének oldtimerekről készült képei kerülnek például a táskák belső zsebére. Belevágtunk a kabátgyártásba is, az első darabok rögtön vevőre is találtak.”

Viki szeretné elkerülni a csapdát, ami sokszor jellemző az újrahasznosított divattermékekre: nem túl tartósak. Az autókba beépített anyagok mindig strapabíróak (vegyük csak a légzsákot, aminek ki kell bírnia egy robbanást), így a cérnáknak, cipzáraknak, csatoknak is azoknak kell lenniük. A Kovács és a Sárándy rokonság és baráti kör is táskákat tesztel, nyűvik, nyúzzák őket, hogy a tapasztalatok alapján Vikiék kijavíthassák a hibákat.

Egy autóbontó sok lába

Egyelőre még nem ez a szerelemprojekt a fő profil, de nem is baj, mert a házaspár ezer más ötleten is dolgozik. A legnagyobb hangsúly a bontón van, de két skiccelés között Viki a kisteherautó-kölcsönző vállalkozásukkal is foglalkozik. Fotózásokra, filmforgatásokra adja ki a telepet (volt már itt esküvői fotózás is) és megszervezett egy másik oldalágat. Feszültséglevezetésként előzetes bejelentkezés után szétverhetsz náluk egy megsemmisítésre ítélt autót. Védőszemüvegben, nagykalapáccsal. Van, aki ezt a lehetőséget legénybúcsún ragadja meg, más meg (ütős kis) születésnapon. Gátlásos, szemüveges IT-sok engedik szabadon a bennük szunnyadó vadat – egyikük még a klaviatúráját is magával hozta, hogy azzal püfölje a kocsit.

Az újrahasznosított tárgyak készítésében is lát további lehetőségeket a házaspár, a légzsákpufot például már kipróbálták, csináltak fényszóró-gyertyatartókból adventi koszorút. De akad még ötletük, csak rá kell szánni az időt a kísérletezésre. Mindenesetre a beérkező autókat továbbra is figyelmes szemmel bogarásszák végig, hátha sikerül belőlük egy-egy darabnak új életet adni, ahelyett, hogy soha le nem bomló hulladékként a föld alatt végezné. Mert ahogy a honlapjukon is írják: hisznek az alkatrészvándorlásban és a szívükön viselik a környezet sorsát.