Több éve, tudatosan és elhivatottan élem a mindennapjaim a fenntarthatóság jegyében. Ahogy telnek az évek sok minden átalakult körülöttem, változott, mélyült a tudásom a témában. Sőt, vannak pontok amikor azt érzem, hogy minél többet tanulok és olvasok a témában annál kevesebbet tudok.

Nem vagyok tudós vagy professzor. Nem értem teljes mélységében a Földünkön zajló változásokat. Csak nagy vonalakban sejtem és érteni vélem mennyire fontos nekünk most cselekedni. Aktivista sem vagyok – bár egyre többször használom tudatosan a szavaim erejét.
Szülő vagyok. Édesanya. Aki mindennap a gyerekeivel kel és ők az utolsó gondolata is (persze csak amikor nem vágyik másik Naprendszerbe, hogy 5 perc nyugalma legyen). Ami, fontos, hogy Én „csak” egy ember vagyok, a több mint 8 milliárdból ezen a bolygón. Tudom, hogy nekem fontos, hogy milyen állapotban „hagyom hátra” a Földet a gyerekeimnek – de azt is tudom, méghozzá egészen biztosan, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Nap, mint nap teszem, amit tudok. Mert hiszek benne, hogy az egyének szintjén is hatalmas változásokat lehet generálni. Az otthonom már vegyszermentes, mindent én készítek. A ruhatárunk szinte teljesen másodkézből vásárolt. A bútorainkról nem is beszélve. Amikor csak tehetjük tömegközlekedünk és a jó idő beköszöntével előkerül a bicikli is. Igaz, repülök is, de mióta megtehetem anyagilag, minden esetben kompenzálom az ökolábnyomunkat, amit ezzel magunk után hagyunk. Ez is több, mint a semmi. Az utazás a munkám része és a családom miatt is útra kelünk évente párszor.

De itthon sütöm a kenyerünket és amikor csak tehetem, csomagolásmentesen vásárolok – szigorúan vászonszatyorral! A munkám során is ezzel foglalkozok – viszem hírét a fenntarthatóságnak itthon és külföldön egyaránt. Évente több száz résztvevő fordul meg a kezeim között, akik a reményeim szerint legalább egy kicsit tudatosabban érkeznek haza a saját valóságukba.

Félreértés ne essék – ez most nem egy büszkeség fal, ahol felsorolom, mennyi mindent tettem már és most hátradőlve mutatok körbe, hogy rajtatok a sor.

SŐT! Ez valahol inkább egy segélykiáltás, ahol én széttárt karokkal állok és nézek rátok, hogy mit tehetek még? Sokszor lesz rajtam úrrá a szorongás, amit már a modern tudomány nevén is nevezett. Klímaszorongás. A szorongásomnak lett neve, de a klímakrízisre még mindig nincs megoldás. Éveken át hosszan, kitartóan hangoztattam, hogy minden rajtad – és persze rajtam – múlik. Az egyéni felelősségvállalásban bíztam mint megoldás. Azt gondoltam elég, ha mindenki a saját háza táján tart rendet, a saját vászonszatyrát viszi a boltba és a piacon szombaton a saját dobozba viszi haza a sajtot. És igen, ez is nagyon fontos, ez is számít, de ezt hiszem, hogy ez ma már nem elég – vagy talán sose volt csak magamat nyugtattam vele.

Kirándulj úgy, hogy az ne csak neked, de a Földnek is jó legyen!