Nagyapám 76 éves, a nagyi 4 évvel fiatalabb nála. Tavaly volt az 50. házassági évfordulójuk, amit hatalmas családi-baráti bulival ünnepeltünk meg. Volt zenekar, tánc a csillagos ég alatt, fantasztikus kerti parti, rengeteg ennivalóval, ahogy ez nálunk általában lenni szokott. Igaz, már mindkét kis öregünk igen rozoga, - hogy nagyanyám szavaival éljek -, de biztosan táncoltak vagy hajnal 4-ig. Ez egy igen különleges évforduló volt, amikor a papa még csak véletlenül sem tudta elfelejteni, hogy milyen esemény közeleg, mert már jóval előtte zajlottak az előkészületek, és állandó téma volt a családban a buli szervezése. De mi is a helyzet a „maradék”, most már 50 alkalommal, ami úgymond az „átlagos évfordulók” csoportjába sorolható? Elmesélem, hogy miként zajlik ez nálunk, szinte forgatókönyvbe illő pontossággal ugyanúgy, minden egyes évben.

Nagyapámat azzal a szerencsés véletlennel ajándékozta meg a sors, hogy második unokája Peti, valahogy pont a házassági évforduló napján született, idestova 26 évvel ezelőtt. Tehát az 51 évből mindössze 25 évet kellett valahogy jó emlékezettel kihúznia, utána jött a könnyítés. Ennek ellenére amióta az eszemet tudom, minden alkalommal figyelemmel kísérhettem anyukám figyelmeztető akcióit, amelyek valahogy így zajlottak:

„Apukám, ugye tudod, hogy holnap lesz az évfordulótok? Maminak ne felejts el virágot venni!” Válasz: „Tudom kicsim, de jó, hogy emlékeztetsz!”

Ezután már csak a szerencsére volt bízva, hogy az emlékeztető kitartott-e másnapig, vagy kitörölte valami jóval lényegesebb dolog, mint például „permetszert venni az agrokerben”, vagy „betölteni egy hétre elegendő cigarettát”. Rosszabb esetben nagyanyám másnap csak két puszit kapott, de érzésem szerint az évek során hozzáedződött az öreg zabolátlan memóriájához.

Amióta azonban mindhárman felnőtt unokáknak számítunk a tesóimmal, igyekszünk levenni a szüleink válláról a figyelmeztetés édes terhét, és minden évben felváltva hívjuk a Papát, hogy ugyebár „el ne felejtse”! Persze a Mama sem ma jött le a falvédőről, pontosan tudja, hogy minden egyes köszöntés mögött valamelyikünk áll, inkább csak az mindig a kérdéses, hogy éppen ki.

„De Papa, ne mondd már el a Mamának, hogy én szóltam!” – mondom gondosan a telefonba.

„Miért ne Kicsi? Hát nincs itt már titok! Nekem ez nagy öröm volt, hogy figyelmeztettél, és a Mamának is, hogy gondoltok ránk!” – kontrázik a kis öreg.

Éppen ezen okból, amikor pár éve magától elment a Papa, hogy vegyen egy kis karláncot a nagyinak meglepibe, az ajándékozott nem akarta elhinni, hogy nem mi intéztük. Mi is csak néztünk egymásra, egy-egy néma tátogással, hogy „te voltál?”.

Mégis a két kedvencem, a tavalyelőtti és a mai alkalom, úgy érzem örökre be fog égni az emlékezetembe.

Két évvel ezelőtt egy nyári délelőttön hívom nagyapámat, aki nem mellesleg nagy hobbikertész hírében áll:

- Szia Papikám, tudod milyen nap van ma?

- Helló Csubi! Hát vasárnap!

- Ma van a házassági évfordulótok, tudod?!

- A fenébe, már eljöttem a kertből, most megyek haza a mamához, csak megálltam cigit venni.

- És akkor, mi a gond?

- Hogy szedhettem volna virágot a kertben!

- Te papa, virágüzletről hallottál már?

(Hangosan nevet a telefonba.)

- Hát erre a megoldásra nem is gondoltam...

- Akkor kezdjél el rajta gondolkodni!

- Mintha anyukádat hallanám Kicsi, de meglátom mit tehetek!

Természetesen ezek után nem volt opció, hogy nem vesz virágot, mert ugyebár az elég hamar kiderült volna. A mamámnak viszont ismét előadta a teljes sztorit, aki hahotázásban tört ki ezen a felvázolt sutaságon. Kábé egy hétig nevetett rajta, akárhányszor beszéltem vele telefonon rákezdte: „Azt hittem meghalok a röhögéstől Kicsikém! Nem elég, hogy öregapád ilyen esetlen, de hogy még el is mondja! Nem mintha nem tudnám, hogy ti szoktatok szólni neki...”

Ma reggel csak egy SMS-t gondoltam megkockáztatni, mondván, hogy a Papa még talán alszik, és különben sem sokkolom le szívesen ébredéskor a nap legpatinásabb hírével.

Délután azért felhívtam, hogy megbizonyosodjak róla, minden sínen van-e:

-Megkaptam az SMS-t Csubi, csak tudod, nem tudok rá válaszolni!

-Tudom, nem is azért írtam, hogy válaszolj, csak, hogy informáljalak.

-Azt jól tetted Kicsim, köszi szépen! Bár anyukád már tegnap este felhívott, aztán pedig a Danikám is aranyos volt, reggel csörgött. Meg kicsivel később a Petikém is!

-Húha Papa, micsoda „Figyelmeztető Bizottságod” van!

(Nevet.)

-Hát nekem vannak a legjobb gyerekeim és a legdrágább unokáim! És ezt tényleg így is gondoljuk a Mamával Csubikám!

-És vittél virágot végül?

-Mentem egyenesen a „Lidlibe”, de meg voltam ám lőve, mert nem találtam szálas virágot! Gondoltam, most inkább gerberát veszek, mert a rózsa már unalmas!

-De hát akkor is az a Mama kedvence, ha unalmas.

-Tudom, nem volt gerbera, úgyhogy végül kapott egy nagy sárga rózsa csokrot.

-Nagyon gavallér vagy Papa, mit ne mondjak!

-Még jó hogy Kicsikém, tudom én még, hogy hogy kell udvarolni!

Este azért még azt hiszem felhívom a nagyit, hogy mesélje el az ő szemszögéből is ezt az udvarlást, és hogy halljam olyan felhőtlenül kacagni! Két dolog mindenesetre biztos: hogy a szerelem és szeretet lehet örök, és hogy a Papa egyszeri és megismételhetetlen. A férjem szerint pedig egyenesen „Papa az élet császára”.