Ez aztán napokon át megismétlődött, rendszerint este bukkant fel az élet-halál kérdés. Először úgy éreztem, nincs szívem rárakni az igazság terhét. Attól féltem, összetörne. Amikor elmeséltem a férjemnek, buzgón bólogatott, és megegyeztünk abban, hogy nem mondjuk el az igazságot.

De aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog. A lányom újra és újra megkérdezte ugyanazt az egy-két kérdést, és a – hamis – válaszom láthatóan csak ideig-óráig nyugtatta meg. Egy belső hang azt súgta, hogy nem jó elhallgatnom az igazságot. Arra gondoltam, nem véletlenül teszi fel ezt a nagy kérdést éppen most, pár héttel az ötödik szülinapja előtt.

• A kortársaitól már hallhatott az elmúlásról. Ha nem családtag haláláról, akkor mesékben szereplő történésekről – köszi, Jégvarázs, amit mi nem néztünk, de bőven elég, ha a többiek igen.
• Nyilván összerak bizonyos infókat: miért nem mozdul az a bogár a földön, hol van a másik nagymamája?
• Valahol azt is hiszem, hogy a halállal kapcsolatos ősi, kozmikus tudás ott van bennünk – és benne most jött felszínre.

Pszichológus kolléganőm megerősített abban a sejtésemben, hogy ideje elmondani az igazságot. Azt javasolta, hogy amikor a kislányom újra felhozza a témát, kérdezzek vissza: te hogyan képzeled a dolgot? Valószínűleg olyan szcenáriót vázol majd fel, ami komfortos a számára. Az is nagyon hasznos gondolat volt, hogy készüljek fel rá, hogy igen, fel fogja zaklatni a dolog (például egy-két bepisilés is előfordulhat), de aztán képes lesz szépen feldolgozni.

Pár nap alatt megváltozott a meggyőződésem: arra hajlottam, hogy el kell mondanunk a kislányomnak az igazságot, és ezúton is köszönet a férjemnek, amiért jött velem ezen az úton. Megbeszéltük, hogy hétvégén egy nyugodt pillanatban, nap közben felhozzuk a témát és elmondjuk a tényeket. De nem tudtunk addig várni. A kislányom este újra előhozakodott a nagy kérdéssel, és nem tudtam többé hazudni neki. A kapott tanácsot követve visszakérdeztem, hogy ő mit gondol, de azt felelte, nem tudja. Elmondtam, hogy igen, amikor már nagyon öregek leszünk, mindannyian meghalunk. De hogy mi jön utána, arról mindenfélét gondolnak az emberek, például van olyan elképzelés, hogy utána tovább élünk egy másik életben, ami olyan, mint a tündérmese. Ez tetszett neki, ebbe a gondolatba belekapaszkodott, így ezen a vonalon mentünk tovább. Nálunk most az a családi kerettörténet, hogy a „meghalás” csak egy pillanat, utána rögtön kezdődik a tündérélet, ahol már nincs újabb meghalás, és ahol újra együtt leszünk. És ez még akár igaz is lehet.

Aznap éjjel kicsit nyugtalanul aludt, és egy-két napig még rá-rákérdezett az új infókra, de azóta a halál nem téma. Ez az egész nagy hatással volt rám is, mert:

• Elszorult a szívem, ahogyan végignéztem, hogyan küzd meg az élet egyik legnagyobb drámájával;
• Kissé felkavart, hogy a saját halálomról is gondolkodnom kellett;
• Nagyon büszke vagyok a kislányomra, hogy vette az akadályt;
• És ez adott nekem egy újfajta erőt-bizalmat is: ha ezen a megrázkódtatáson ilyen jól túlvagyunk, miért is ne tudná feldogozni a gyerekem azt, hogy végre áthelyezem éjszakai székhelyemet az ágya melletti matracról a franciaágyba? Jelentem, azóta ez is megtörtént.

Te hazudsz olykor a gyerekednek? Ezek a legtipikusabb szülői füllentések: