Nagy Péter kamionsofőr. 10-én küldték ki Marseille-be egy szállítmánnyal. Felmerült, hogy ne Olaszországon keresztül menjen, hanem Németországon át, de mivel ez majd 3-400 kilométerrel többet jelentett volna, ezért az a döntés született, hogy belefér még az olasz út.

– Pedig akkor már mindenhonnan az hangzott, hogy nagy a baj az olaszoknál. De én nem az a fajta ember vagyok, aki felülbírálja a fentről jött döntéseket, mentem a szokott útvonalon. A magam módján védekeztem, nem álltam be például a kamionosok parkolóiba, ahol rengetegen vannak, hanem inkább áruházak kihalt beállóinál várakoztam. Mindig tudtam, hogy hol kerülhetem ki a tömeget, a saját ételemet ettem, szinte ki se mozdultam a kis kabinból.

Hazafelé, 12-én már nem is jöhettem az olaszokon keresztül, Németország felé kerültem. Bár tudom, hogy mindenki ezt tapasztalja, nekem mégis nyomasztó volt megélnem, hogy a helyzet napról napra, óráról órára változik, és valószínűleg már én se fogok simán hazajutni, mivel a hét elején megjártam az olaszokat. A sejtésem már a határ előtt beigazolódott, a huszonhárom kilométeres sor egyértelműen azt jelezte, hogy komolyan ellenőrzik, ki merre járt, és valószínűleg a karanténos táblák is ott fekszenek valahol halomban.

A negyvenes borsodi férfi tizenhárom óra araszolás után jutott el a határig. Ennyi idő alatt az embernek van módja átgondolni a dolgokat. Végigolvasta a létező összes tudnivalót a karanténról, közben sokszor beszélt párjával, Anikóval is. Bár úgy volt, hogy egyből Egerbe megy hozzá, megbeszélték azt is, hogy változtatnak a terven, és Peti inkább a saját házában tölti majd a karantént, a borsodi Szentistvánon.

– Teljesen egyértelmű volt, hogy ebből karantén lesz, ezért nem is láttam értelmét mellébeszélni, egyből mondtam a rendőröknek, hogy két napja voltam Olaszországban. Azonnal félreállítottak, majd egy konténerhez vezettek, ahol már várt egy orvos, aki gondosan kikérdezett. Jól be volt öltözve, mit ne mondjak, teljes védőfelszerelés, maszk, kesztyű, közben vette fel az adatokat. Lázam van-e? Nehézlégzés? Köhögés? Mondtam, hogy a januári megfázásból maradt egy kis köhögés, de más nincs. Nem nagyon kérdezgetett többet, egyből előírta a két hét karantént, átküldött egy másik konténerbe, ott meg kiállították a papírokat. Megkaptam a piros táblát is, nyomatékosan felhívták a figyelmemet, hogy ki kell tennem majd a kapura. A szabályokat tudtam: se ki, se be, az ételt mások hozzák, úgy, hogy leteszik a porta elé.

Hazafelé menet még leadtam a kamiont, lepakoltam a rakományt, felvettem a kocsim, úgy indultam haza Szentistvánra. Szerencsés vagyok, van egy házam ott, ami, ha a párommal töltöm az időt Egerben, üresen áll. Nem is tudom, mi lett volna, ha együtt lakunk, akkor valószínűleg együtt vonulunk karanténba. A fiam, lányom már felnőttek, nem velem élnek.

Mire Péter hazaért, a rendőrök már jártak a házánál, és mivel nem találták, felkeresték a közelben lakó idős édesanyját. Ilonka néni csupán annyit tudott mondani, hogy a fia még úton van, nem járt erre. Ezután hívták fel Pétert, hogy ugyan merre jár.

– Kicsit túlzásnak éreztem, hogy az idős édesanyámnál keresnek, holott én mindent úgy tettem, ahogy kérték. Nyilvánvaló, hogy a rakománnyal megrakott kamionnal nem jöhetek haza, de megnyugtattam őket, egy órán belül megérkezek. Na ez volt egy hete.

Azóta itt vagyok egyedül a házban, a kapun ott virít a piros tábla, hogy mindenki tudja mi a helyzet. Nem unatkozom: lomtalanítok, festek, tapétázok, felújítok. Hosszú idő óta terveztem ezt, na most megkaptam rá felülről az engedélyt. Kamionsofőrként nagy gyakorlatom van a magányban. Megszoktam az egyedüllétet, amikor az ember csak a saját gondolataival van, eleve csak az bírja ezt a munkát, aki képes elviselni saját magát, a csöndet. A párom hiányzik, de mivel sokat dolgozom, a kapcsolatunk bírja a távollétet. Úgy fogom fel a karantént, mint egy ritka hosszú utat, ami után különösen jó lesz újra magamhoz ölelni a szeretteimet. Egyébként meg még jobb is, mint a kamionozás, mert tudok mozogni, elfoglal a fizikai munka. A tévém mondjuk pont bedöglött, de van itt vagy negyven videokazetta. A falu meg… hát pont olyan, mint amit vártam. Látom, hogy jönnek erre kocsival, lelassítanak és kukucskálnak befelé. Nem tudom, mit gondolnak, talán, hogy a koronavírustól szenvedve üvöltök a nappaliban? Azt is figyelem, hogy vannak, akik direkt erre kanyarodnak, holott nem is erre laknak. Egy dolog zavart csak, ezt a fiam mesélte, hogy azt terjesztette valaki, hogy voltam az édesanyámnál és a mama most kórházban van. A mama persze jól van és küldi nekem az ételt, és még véletlenül se találkozunk. De ne csak rosszakat mondjak, sok ismerős beinteget, megkérdik, hogy vagyok. És jönnek naponta kétszer a rendőrök is, hogy nincs-e valamire szükségem. Nincs semmi, bár egy jó kávét bedobnék már valahol.