Ahogy Petri György mondaná: szokványos nyári éjszakának indult. Felszálltam a kombinóra, hogy elzakatoljak vele a Blaháig. Néztem a városra telepedő alkonyt, a falakra vetülő fényeket a koszos ablakon át: olyan tipikus budapesti közhely, nem, hogy a látvány szép is meg ocsmány is egyszerre?

Velem együtt özönlött le a főváros a villamosról, mintha mindenki erre lakna, mintha itt végezné a dolgát a fél emberiség. A bődületes forróság estére lelohadt, a haldokló lakosság feltámadása szabad szemmel is láthatóvá vált. Ilyenkor meglapulok, beleolvadok a környezetbe, mint a kaméleon, nem kizárva annak a lehetőségét, hogy ez a rengeteg ember egyszer csak átgyalogol rajtam. Siklottam a zebrán, kamuflázs és mimikri, kamuflázs és mimikri, mantráztam belül a ki tudja honnan elsajátított szakszavakat (gondolom, valami bölcsészkaros nyavalya), akár a túlélés varázsigéit.

Aki szintén egy kis faluból szakadt fel, az talán érti, miről beszélek.

Elindultam a Rákóczin az Astoria felé. Az emberek elmaradtak mögöttem, visszanyertem a színeket és a kontúrokat. Az autózajt elnyelték a gondolataim. Feri is ott lesz a társaságban, ahova épp tartok, három hete ismertem meg, s az ő kedvéért még ezt a kényelmetlenül szűk szoknyát is öröm viselni. Pénztárcámban csörgött a diákmunkával szerzett apró, egy-két fröccsre elég lesz, a többire talán meghívnak (ha lesz többi). Az est és a lelkem is pillekönnyű volt, s ezen még a csikkektől eldugult kapualjak és a szürke épületek sem tudtak sokat rontani. Az emelkedett esti órában az a lüktető érzésem volt, hogy sikerült áttörnöm a középszerűség burkát, holott nem csináltam semmi különöset.

Az életnek azonban néha igen kegyetlen a dramaturgiája.

Megmagyarázhatatlan és indokolatlan boldogságrohamomnak az vetett véget, hogy elhaladtam egy férfi mellett, aki a Rákóczi és a Márkus sarkán kucorgott.

Összehúzta magát, mintha fázna. A kánikula dacára összes vagyonkáját magán viselte: koszlott nadrágján ételfoltok, műszálas dzsekijén egy apró tálka, benne néhány kósza ötvenes. A vállán régi műbőrtáska lógott, kunkorodott rajta a sok leszakadozott anyagdarabka. Fátyolos volt a pillantása, olcsó drog ült a kötőhártyáján, olyasmi, aminek az alapanyagához pár százasért hozzá lehet jutni.

Amikor elnyílt a szája, láttam, hogy nincs egy foga sem.

-Franci.. – mondta kásásan. – Te vagy az?

Pista a kocsmáros fia volt. Tizenhárom évesen láttam gyakrabban, mert már érdekelt a világ, és épp kezdtem megvetni a tornácos pletykákat, a terjengő lőreszagot, és szűknek érezni a teret, amit a határmenti falu kötelezően kiszabott rám. Komolyabb irodalomba temetkeztem (értsd: lányregények helyett Szabó Magdát kértem és kaptam karácsonyra), a kis rétünkre kibiciklizve, nyírfák és tarka virágok társaságában rigmusokat jegyezgettem a naplómba, és költőnek képzeltem magam, olyannak, amilyenek az irodalomtankönyv lapjairól néztek rám különös, égő tekintettel.

Pista, a kocsmáros fia is mert nagyot álmodni, igaz, máshogy, mint én. Nyolc általánost végzett, és ügyesen bánt a fával. Élénk eszű és tüzes szemű férfi volt, mindenki azt beszélte, simán tovább tanulhatott volna, csak a tőke, az hiányzott hozzá. Apja pultos volt, nem tulajdonos, a cefreszagú söntésben töltötte egész életét, és addig-addig beszélt a fővárosról, a nagy lehetőségekről, amíg el nem aludt a pálinkája mellett. Alig lépte át a faluja határát, de a fia, az egészen más volt.

Középiskolás koromra elkeveredtem egy nagyobb városba. Szabó Magda helyett Márquezt olvastam és kortárs regényeket, a tanáraim a bölcsészkar felé irányítgattak, s amikor a nyári szünetre hazavonatoztam a koleszból, Pista már jó ideje nem volt ott. Pestre ment szerencsét próbálni asztalosként, mondták a szülei büszkén, amikor összefutottunk a poros mellékúton, kell a jó munkaerő, mindenki a diplomára hajt, mesterember meg nincs egy se.

Pista ábrándképpé, afféle követendő példává nőtt a képzeletemben. Mi ketten, ő és én legyűrjük ezt a nyomorult falut, két külön úton, de egyforma energiával. Psyché és Toldi Miklós. Nem ismerik egymást, de az erejük összeadódik, és két vállra fekteti az összes származási hátrányt.

És valóban mindketten itt vagyunk. Ez ott vált nyilvánvalóvá, a Rákóczi és a Márkus sarkán.

-Én vagyok. – válaszoltam.

Pista talán fel akart állni, de nem tudott. A tálka megcsörrent a hasán. Sötét haja őszbe csavarodott, élénk szemében kialudt a tűz. Megadta magát a gravitációnak, úgy maradt félig ülve, félig fekve a járda szélén.

-Hogy vagy? – kérdezte végül. Majd szinte átmenet nélkül. – Van egy kis apród?

A zsebembe nyúltam, elővettem a diákmunkával megkeresett pénzt. Nem dobtam a tálba, a tenyerébe raktam. Érdes tapintása volt a kezének, még most is éreztem rajta a fával töltött évek lenyomatát.

Átsuhant, hogy megkérdezzem, mi történt tíz év alatt, ha ez lett az út vége. Köhögött és megköszönte a pénzt, inkább nem kérdeztem semmit. Zavartan fordult félre, mintha zavarta volna, hogy ez a falusi hercegnő, aki kivakarászta magát a sárból, szűk szoknyában, kirúzsozva áll fölötte. Akaratlan hierarchia, ki akartam térni előle, valamit csinálni, ha már megszüntetni nincs hatalmam.

-Megyek. – mondtam. – Szia.

-Szia. – válaszolta, majd rövid szünet után hozzáfűzte. – Gyakran vagyok ám itt.

Talán mégis szívesen látott volna még, nem tudom. Feri aznap mégse jött el, pénzem meg nem maradt, úgyhogy hazamentem. Másik útvonalon, miközben marta a gyomromat a rosszkedv. Nem múlt el másnap, egy hét múlva sem. Sokáig a közelébe se merészkedtem a Rákóczi és a Márkus sarkának. Mikor egy fagyos téli este a buszról odalestem, üres volt, csak néhány energiaitalos doboz gurult ide-oda a metsző szélben.

Azóta kínoz a gondolat. Vajon lehetett-e volna másként.