Már legalább egy órája égnek a telefonvonalak a családban: este kilenc is elmúlt, nem találják a nagyit. Anyukám délután még találkozott vele, úgy váltak el, hogy kora este talán kimegy még a temetőbe, aztán ha nem esik az eső, beugrik kicsit a belvárosba...csak úgy nézelődni.

– Mi az a pont, amikor hívjam a rendőrséget? Már mindent és mindenkit végigjártam, a házban nem látták este öt óta, állítólag akkor köszönt rá utoljára a szomszéd Vali néni – hadarja az anyám és ugyan nem látom, de biztosan tudni vélem, hogy épp egyik ablaktól a másikig sétál szűnni nem tudó idegességében.

– Fogalmam sincs...nem mentek el keresni? A telefonja nála van? – kérdezem.

– Már ketten keresik a temetőben, egy valaki bement a bevásárlóközpontba, a testvéredék pedig a főtér környékén járkálnak, hátha összefutnak vele. Én inkább itt maradtam, ha közben hazaérne...mert a telefonja sem csöng ki persze, de nincs itt a lakásban, ez biztos – érkezik a kielégítő válasz.

– Annyiszor mondtam már, hogy vegyünk neki egy okostelefont, az alapján legalább követni tudnánk, hogy merre jár... – jegyzem meg most már én is feszülten, mert mi más is lehetne jobb, mint még több olajat önteni a tűzre, hogy leplezzem saját tehetetlenségérzetem mértékét.

– Jó, ennyi...négy óra az sok idő, én bejelentem! – sóhajt fel anya, mintha ezzel az egyszerű döntéssel máris letett volna a hátáról egy mázsás kőtömböt, amikor is megszólal a panellakás kapucsengőjének jellegzetes, fülsüketítő zenéje. – Várj, mindjárt visszahívlak! – szól még bele, majd a készüléket hallhatóan arra a közel velem egyidős, repedt üvegű dohányzóasztalra dobja, ami nélkül el sem tudnám már képzelni nagyanyám nappaliját. Fülelek amennyire lehetséges, és idővel végre hozzám is eljut az örömködés hangos mámora: a visszhangzó lépcsőház erősíti fel nekem a megnyugtató zajokat, mely szerint nem csak megkerült a kedves mama, hanem ahogy mondani szokás, „él és virul” is. Pár másodperccel később már kivehetően lehet érteni a beszélgetésüket, ám hiába hallózok szüntelenül, a telefon és vele együtt én is elfelejtődtem...ott, a sokat látott kis asztalon, a csipkés díszabrosz tetején.

Egy másodpercre átfut az agyamon, hogy bontom a vonalat és újratárcsázok, aztán eszembe jut, mennyivel jobb ez így: első ízben, tudtukon kívül hallani az infókat, és hát, mit szépítsem...a nagy ricsajtól valószínűleg amúgy se hallanák meg a csörgést. Így vonalban maradok és hamar rájövök, ki az ismeretlennek vélt harmadik, akinek a hangja oly ismerősen csengett a fülemben: Ági, egy volt évfolyamtársam, aki mindössze egy lépcsőházzal arrébb lakik és nem mellesleg a helyi bevásárlóközpont legnagyobb könyvesboltjának egyik vezető eladója.

„Mi történik itt? Hogy kerül oda Ági?” – értetlenkedem magamban, aztán végre kivehetően is hallom a beszélgetést.

– Anyuci, azt azért te is beláthatod, hogy a frászt hoztad ránk! A fél baráti társaságunk téged keres...

– De drágám, most mit csináljak, ha egyszer lemerült a telefonom? Észre sem vettem, annyira belemerültem az olvasásba, aztán meg elszunyókáltam – feleli nagyi védekezőn, és mielőtt anyukám visszavághatna, Ági veszi magához a szót.

– Szörnyen sajnálom, ez az én hibám is! Nem vettem észre, hogy Ica néni még mindig a boltban van, mert jöttem-mentem a raktárban. Szóltam volna neki, ha látom, hogy elaludt a fotelben!

– Egyáltalán, miért ott olvastál anyu? Itthon is megvan már a könyv, nem? – jön az újabb kérdés, ami valójában már csak a feszültség levezetése miatt lehet hasznos.

– Kicsikéim! Nem is a könyvesboltba indultam, csak a gyógyszertárba...de aztán megláttam a volt kolléganőmet, a Marikát és átszaladtam, hogy megmutassam neki a kis unokám frissen megjelent könyvét! Tudjátok, ő volt a dadusnénije, hát csak eldicsekedek neki!

– Átszaladtál? Anyu, két hete estél el a kertben...decemberben 80 éves leszel és ebben a szandálban... – aggodalmaskodott tovább anyám.

– Nem kell mindent szó szerint érteni drágám, csak megláttam a Marikát, ahogy a kirakatot nézegeti és odasiettem.

– Így van, és ekkor találkoztam össze Ica nénivel, mert még benn álltam a pénztárban – mosolygott hallhatóan Ági, majd folytatta – beszélgettünk egy kicsit, megmutatta Viki könyvét, és a kolléganőmmel még jót is szórakoztunk, mert a nagyi a másik nénivel tett elég hosszú beszélgetés után még több vásárlót is leszólított a romantikus szekciónál... – nevette el magát.

– Szóval kinevettetek, ti kis piszkok? – csengett fel nagyanyám jellegzetes kacagása, majd hozzátette – Hát persze, hogy ajánlottam az unokám könyvét! Igaz, nem ilyet kerestek, de olyan kedves kis asszonykák voltak, ketten végül vettek is belőle! – zárta rövidre.

Anyukámnak ekkor végre feloldódott a hangja.

– Ezt nem hiszem el anya, neked tényleg olyan jó a beszélőkéd, mint egy piaci kofának! – mondta viccesen.

– Az unokáért mindent, ugye Ica néni? – kapcsolódott be a nevetgélésbe Ági is.

– Hát persze! Ha tudnátok, hogy milyen büszke vagyok erre a kislányra!

– Majdnem a rendőrségen is megtudták, hogy mennyire büszke vagy anya...a fél város mozgósítása után... – dünnyög anyukám. – Csak azt mondjátok már meg, hogy hogyan tudott ott elaludni? Azért elég nagy a jövés-menés meg a zaj a könyvesboltban, nem?

– Kicsim, nem most mondtad, hogy már a nyolcvanadikat taposom? Ennyi idősen már szinte bárhol elszundikál az ember, a zsibongás sem érdekli – vonja meg a vállát nagyi, legalábbis ahogy a vonal másik végén hallgatózva elképzelem.

– Igazából elég sokan voltak a boltban még zárás előtt is...tudjátok, mindenki munka után ér csak rá nézelődni. Sokszor szinte úgy kell kitessékelni őket az ajtón este kilenckor. Ica néni meg hátul a sarokban lévő sárga fotelben olvasott...vagyis aludt, aztán kicsivel zárás előtt mondta a biztonsági őr Tibi, hogy „nem horkol valaki?”

– Még horkoltál is? – szakadt ki anyámból a nevetés.

– Ezek szerint... – mondja a mama – De nem a könyv miatt aludtam ám el, hanem mert rosszul aludtam tegnap éjjel – teszi hozzá.

Mindannyian nevetnek, majd, amikor végre elhallgatnak pár másodpercre, kapok az alkalmon és hangosan beleszólok a készülékbe:

– Reméltem is, hogy nem volt ennyire unalmas a sztori!

Anyukám hirtelen felkapja a mobilt, ami így recseg-ropog a kezében, majd olyan nevetésben tör ki, hogy alig érthető, amit mond: – A Viki meg végig vonalban volt! – hahotázza, mire nagyanyám és Ági is újra rákezdik.

– Mondhatom, igazán örülök mama, hogy ilyen kalandokba keveredsz a könyvem miatt! Ez még annál is jobb, mint amikor a fényképemet mutogattad a buszmegállóban – nevetem el magam én is.

– Amikor megszülettél kicsikém? Hát igen, akkor még nem volt nyavalyás mobiltelefon, csak az a fekete-fehér fotó, amin olyan gyönyörű vagy! Most meg már a könyvedet mutogatom mindenkinek... – folytatná az ömlengést, de közbevágok.

– Hiába, ennél jobb promóciót senki nem tudna csinálni a regényemnek...imádlak! De örülök, hogy jól vagy...és hogy holnap nem az lesz a főcím a pécsi újságban, hogy „Nagymamát ébresztgettek záráskor a vidéki könyvesbolt foteljában!” – teszem hozzá a fejemet ingatva, aztán egy hosszúra nyúló elköszönés után, végre megnyugodva bontom a vonalat.

GALÉRIÁNKBAN SZUPER ROMANTIKUS REGÉNYEKRŐL OLVASHATSZ!