Laura 25 évesen úgy döntött, hogy Indiába költözik a barátjával. Viszonylag gyorsan találtak munkát mindketten, összecsomagolták az életüket és kiköltöztek Bangalore-ba. Laura az ott töltött első néhány nap után rájött, fogalma sem volt róla, mire vállalkozott. Egyelőre fél évre terveznek, de ki tudja mit hoz az élet...

Ünnepi kalandozásiank
Az ünnepek nagyon rendhagyóan teltek. 22-én elrepültünk Delhibe, ahonnan éjszakai vonattal indultunk tovább Udaipurba, ebbe az ezer egy éjszaka meséit idéző rajashtani városba. Kicsit tartottam az éjszakai vonattól, de végül kiderült, hogy alaptalan volt minden félelmem: a vonat pontosan indult és pontosan érkezett, viszonylag tiszta volt, kaptunk tiszta lepedőt és takarót is. Nem mondom, hogy sokat aludtam, mert a vasút itt olyan, mint bármi más az utaktól kezdve az épületekig: az az érzésed, hogy csak úgy összetákolták és bármelyik pillanatban széteshet.

Udaipur úszó palotái

India egészen más arcát mutatta itt, olyan volt, mintha egy másik országban lettem volna, mert Udaipur fantasztikus város: egy mesterséges tó partján fekszik, a tavon hófehér, úszó paloták állnak, az emberek kedvesek, nem bámulnak, és az utcák is jóval tisztábbak, mint bárhol, ahol eddig jártam. A maharadzsa még mindig a palotájában lakik, bár manapság jóval szerényebben, mint pár száz évvel ezelőtt. Az akkori rezidenciát múzeummá alakították át, ami ritka jól sikerült: alapos bepillantást enged az egykori pompába. Csodálatos kézzel festett miniatűröket, ékszereket, bőrkötésű füzeteket lehet kapni a városban, megfizethető áron. Minden tekintetben az eddigi legolcsóbb hely Indiában, 400 forintnak megfelelő összegért olyan vacsorát kapsz, hogy megnyalod utána mind a tíz ujjad. A szentestét két koreai lánnyal töltöttük a hotelünk tetőteraszán lévő étteremben, a kivilágított úszó palotákban gyönyörködve. Velük még Delhiben futottunk össze és együtt utaztunk majdnem végig, mert véletlenül ugyanaz volt az útitervük, mint nekünk. A szívem persze összeszorult, mikor felhívtam a szüleimet telefonon, mert akármilyen mesébe illő is volt a város, és akármilyen finom is volt az étel, legszívesebben otthon ettem volna a kacsát a családommal.

--pagebreak--

Viszontagságos utazásaink
Udaipurból busszal utaztunk tovább Jaisalmerbe, mert nem kaptunk jegyet a vonatra. A buszút igazi rémálom volt. Egy másfélszer két méteres dobozban aludtunk, ami olyan mocskos volt, hogy homokvárat lehetett volna építeni az ágyon összegyűlt mindenféle szutyokból és porból. Az a fajta busz volt, amit zsúfolásig megtömtek emberekkel, a földön egymás hegyén-hátán feküdtek a szegényebb utasok.

Jailsamer várának látképe

Az utak tele voltak gödrökkel, de akkorákkal, hogy biztos voltam benne, hogy tengelytörés lesz a vége. A zötykölődés miatt egyáltalán nem lehetett aludni, de legalább három óránként megálltunk pihenni. Hogy milyen „illemhelyiségek” voltak az út szélén, azt mindenkinek a fantáziájára bízom, de eresszétek el nyugodtan, mert még úgy sem biztos, hogy az általam tapasztaltak közelében jártok. Az út szélén pár kilométerenként égő tüzek mellett gubbasztottak a férfiak, a sállal bekötött fejükből csak a sötét szempárokat lehetett látni. Civilizációnak nyoma sem volt sehol. Illetve de, egy helyen mégis. Közel kilenc óra után hulla fáradt voltam és elgyötört, mikor a semmi közepén megállt a busz. Látótávolságban sehol egy ember, sehol egy épület, azt az egyet leszámítva, ami előtt megálltunk: mindenféle égőkkel és lámpásokkal teleaggatott kétemeletes ház volt, amiből üvöltött az indiai popzene és ahol már vártak minket. Személyzet képében néhány koszos férfi támolygott elő az épületből, akik mindenféle ételt kotyvasztottak, a sofőrünk neki is állt falatozni. Amikor már azt gondoltam, hogy újra egy Rejtő-regényben vagyok és hogy ennél abszurdabb már nem jöhet, a sötétből előügetett egy adag hófehér disznó, akik hozzádörgölőztek a buszhoz, majd továbbálltak a sötétbe. Mindez a sivatag közepén, több száz kilométerre bármiféle lakott településtől.
Egyedül sehová nem mertem menni a rövid pihenők alkalmával, az állandó ébrenlét miatt pedig úgy tűnt, mintha nem haladna az idő.
De valahogy csak eltelt az a 13 óra is és megérkeztünk Jaisalmerbe. Az utazás végül is mindig kaland, a lényeg pedig, hogy egyben megérkeztünk, habár volt néhány pillanat útközben, mikor azt gondoltam, ez lesz életem legutolsó útja. A sivatag kellős közepén fekvő középkori város a pakisztáni határtól száz kilométerre található. Arany városnak is hívják, mert minden épület és maga a vár is sárga homokkőből épült. Régi palotákat látogattunk, bejártuk a várat, finom ételeket kóstoltunk és barátkoztunk a helyiekkel. Ez is nagyon kedvelt turisztikai célpont, a helyiek épp ezért hozzászoktak a fehér ember látványához.

A Taj Mahalt nem hagyhattuk ki
Innen ismét busszal utaztunk tovább Jodhpurba, ami - nyugodtan merem mondani - a legkoszosabb város, amit életemben láttam.

Utcakép Jodhpur városában

Csatornahálózat egyáltalán nincs, illetve bocsánat, ez nem igaz; van, csak épp olyan, hogy minden az utcán folyik. Mindenhol. Képzelhetitek... Tömeg, zsúfoltság, mocsok és bűz kombinációja. Még a helyi vár szépsége sem tudta feledtetni a városban található áldatlan állapotokat. A szennyvíz egyébként máshol is okoz gondokat: Jaisalmerben szó szerint szétmosta a várat, a tizenkettőből három bástyája azért dőlt le, mert elmosta az a bizonyos ’sz’ betűs.
Eredetileg vonattal mentünk volna Jodhpurból Delhibe, de az állomásra érve kiderült, hogy a vonatunk a nagy köd miatt tíz órát késik, ezért végül a busz mellett döntöttünk. Azt a vasútállomást látva a Nyugati Pályaudvar a legtisztább és legbiztonságosabb helynek tűnt a világon. Delhi a legveszélyesebb város Indiában, minden kollégám a lelkemre kötötte, hogy egy percre se maradjak egyedül sehol, de ha lehet, sötétedés után még kettesben se mászkáljunk az utcán. A hatszáz kilométeres távolságot tizennégy óra alatt sikerült megtenni, ez mindent elmond az utak állapotáról. Delhiben egy közös barátunknál aludtunk, másnap pedig elmentünk Agrába megnézni a Taj Mahalt. Összesen kilenc órát utaztunk oda-vissza (habár a távolság a két város között csak kétszáz kilométer), de megérte. A Taj Mahal szebb, mint amire számítottam, olyan mintha lebegne, fenséges és gyönyörű. Nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogom és amikor ott álltam előtte, igyekeztem nagyon az eszembe vésni. A szilveszter este rég nem látott ismerősök társaságában telt, ekkor ismét rájöttem, hogy hiába a hatalmas távolság, a világ olyan, mint egy nagy falu: bárhol, bármikor összefuthatsz bárkivel.

A meseszép fotókért klikkeljetek a képre!

Fotók: Fülöp Tamás