Kolovratnik Krisztián

Borítókép: Kolovratnik Krisztián
Színész, fotós, zeneszerző. Hat évig volt a Vígszínház tagja, jelenleg a Budapesti Kamaraszínházban játszik. Szerepelt többek között a Pánik és az Eszter hagyatéka című magyar filmben. Szenvedélyes fotós: képei Ács József verseskötetét illusztrálják.
Talán neveltetésemből is adódik az a fajta érdeklődés, ami rettenetesen leköti az energiámat − mégis minden helyzetben előjön, valami furcsa szorongásnak ad okot, és mondhatni, szórakoztat is.
Gyerekkoromban talán túl sokat hallhattam ezeket az igen súlyosnak tűnő szavakat, amelyeknek mindmáig keresem a jelentését, érvényességét a világban és önmagamban: mit jelent az erkölcs, etika, morál, társadalmi viselkedés, értékrend. Szóval az ember a társadalomban, intimebb környezetben és önmagában.

Ha a könyveimre nézek, hasonló érzés fog el. Szeretnék választ találni olyan dolgokra, amikre valószínűleg a világ összes könyve sem elég, vagy talán egy is sok. Így inkább élvezem azt a fajta szkeptikus hozzáállást, amitől számomra is szórakoztatóvá válik − ez az amúgy igen komolynak tűnő − megoldáskeresés. Márai Sándor: Füves könyv, Weöres Sándor: A teljesség felé, József Attila: Szabad ötletek jegyzéke − és a többi, hasonlóan, szinte naponta egy-egy sor újraolvasására elővett könyv mellett van egy szintén gimnázium óta koptatott, de kevésbé népszerű kedvencem: Bernard Mandeville A méhek meséje avagy magánvétkek-közhaszon című, végtelenül szórakoztató társadalomtanulmányi műve, meseszerű példabeszéde, amely az erkölcstelenség társadalmi hasznáról, a bűn és a jólét összefüggéseiről és az aranykor élhetetlenségéről gondolkodtat el. Hogyan és miért válhatnak a morális bűnök botlássá csupán a társadalom szemszögéből? A napi sajtót követve vagy akár szűkebb életünkre asszociálva napjainkban is elképesztően pontos ez az 1705-ös szatíra.


Csak közbevetésképpen: nemrégiben dolgoztam egy orosz filmen, ami Lermontov Korunk hőse című regényének adaptációja. Ez a könyv, bár sokat hallottam róla (és mintha kötelező olvasmány is lett volna), valahogy mégis elkerült. Most viszont nagyon magával ragadott. Egy igen tehetséges ember útkeresésének és a társadalom hatására kiábrándulttá és cinikussá válásának története. Igen. Ez is nagyon foglalkoztat. Mitől és hogyan jut az ember oda, ahova talán sose képzelte magát? Milyen döntések, az adott szituációban talán jelentéktelennek tűnő kompromisszumok vezetnek oda, hogy az ember pár év távlatából visszanézve nem feltétlenül érti mitől tart ott az élete, ahol tart?

Erre a típusú, szintén naponta felmerülő rágódásra ott egy másik kedvenc: Thomas Bernhard: A menthetetlen. A zenét is szeretem, Glenn Gouldot is sokat hallgatok, számomra tehát a központi szereplő is nagyon fontos. Az igazán érdekes mégis Gould, egy másik zongorista és a szerző életútja: három ember egy „alomból”, a salzburgi Mozarteumból, mégis homlokegyenest eltérő sorssal és végkicsengéssel. Közben szóba kerül a gyerekvállalás felelősségének vagy szinte kötelező felelőtlenségének, az emberi kínok és szenvedések átörökítésének problémaköre, a művészi érték, egyáltalán érték és középszerűség taglalása, szóval csupa olyan téma, amivel talán a mai civilizált kavalkádban fölöslegesnek tűnhet, számomra mégis a legizgalmasabb foglalkozni. Hasonlóan felkavaró rágódás a világon és a művészeteken Bernhardtól a Régi mesterek.

Ami pedig felhőtlenül szórakoztat, az az abszurd és (talán, mert nem értem) a tudomány.
Egy-egy novella Mrožek Zuhanás közben című könyvéből, vagy a csillagászat, tudomány Stephen Hawkingtól. Jó, hogy ennyi fantasztikus meg rettenetes, de csoda van a világban.