Borítókép: A Duna az én szakrális helyem. És Téged mi tölt? Forrás: Canva (bruce mars)

A Duna az én szakrális helyem. És Téged mi tölt?

Mindenkinek kell egy hely, ahol visszatöltődhet. Ahol kapcsolódhat a természettel, ahol otthon érezheti magát. Nekem a Duna adja ezt az érzést. Még csak látnom se muszáj, beérem azzal is, hogy tudom: ott van. Érzem őt, a szívemben hordozom az illatát.

Akárhol laktam, mindig voltak szakrális útjaim. Ezeken az ösvényeken ismertem a holdtölték varázsát, a kora reggeli fényáradást, a talaj girbe-gurba repedéseit, ahogy a cipőm alá gyűrődtek. A legtöbb titkos ösvényem a Dunához vezetett. Úgy alakult az életem, hogy a lelkemben hordozom a folyó illatát. A városi díszletek között is mindig felé, mindig hozzá indult a gondolatom.

Nem szerettem azokat az éveket, amelyeket kényszerből a Dunától távol kellett töltenem. Sokáig feszített a hiány. Csak úgy tudtam túlélni, hogy odaképzeltem a folyót. A főtérről nyíló, enyhén lankás utcácskák végében ott hömpölygött szelíden, zöldes-barnán. Legalábbis ezzel áltattam magam.

Most újra közel élek hozzá. Csak néhány kilométernyi kellemes bicikliút. A családom néha már unja, mikor arra a kérdésre, hogy merre menjünk ma bringázni, rávágom:

-A Dunára!

Valahogy mégis mindig beleegyeznek az ötletembe. Nem csoda, hiszen ez az út más, több. Tavasszal bodzát és akácot kínál szörpnek. Nyáron szedret és hűs árnyat. Most, ősszel pedig egész szüret vár ránk. Az utat szegélyező bokrok között megbújó vackoron például már kora augusztustól érik a termés. Kirándulók által elhullajtott nemes almamagokból nőhettek ezek a fák. Mokány törzsükből kinyújtózó ágkarjaikon ezerszám nő az ici-pici, jellegzetes fajtaízt hordozó almácska. A legtöbb már lakott, de ha az ember rutinos, ügyesen körül tudja rágni a kukacot. Ehhez persze az kell, hogy előtte ráharapjon néhányszor a járatra, és nevetve köpködje az árokba a keserű meglepetést.

A csipkebogyó kedve szerint tagozódik a bokorrengetegbe. Megbújik beljebb, szerényen, elérhetetlenül. Máshol pedig kacéran kiáll a kirakatba, szavak nélkül szólongatva az arra járót: Itt vagyok, szedjél belőlem! Jó lesz megfontolni a tanácsát. Kevés dolog fogható a hűlő időben egy csésze igazi, zamatos, áztatással készült csipketeához! Hát még a hecsedli! Nem mindegy azonban, melyikhez mikor szedi az ember a termést. A teához dércsípés előtt, a lekvárhoz az első fagyok után érdemes. Milyen érdekes a természet!

A kökényt is meg kell, hogy csípje a dér. Bár be kell vallanom, nyár végétől kóstolgatjuk a bogyóját és jókat mulatunk a túlságosan fanyar íz egymás arcára rajzolt grimaszain.

Jó itt. Otthonos, időtlen. A szeretet tere észrevétlenül körülölel.

Az egyik akácon elvadult szőlő érik be éppen. Szagos Izabella, a földbe visszafeküdt, kihalt tanyáról terjeszkedett ki egészen az útig. Egész évben észrevétlenül növekszik, aztán hipp-hopp, mikor eljön az ideje, tömött, lila fürtjei kitűnnek a színes lombkoronából és édes csemegével csábítják a vándort. Ilyennek képzelem a paradicsomkertet, telve zamatos ajándékkal és lélekre ható szépséggel, színekkel, illatokkal és fényekkel. És valahol, a kert végében békés fenségében él a Duna.

Még csak látnom se muszáj, beérem azzal is, hogy tudom: ott van. Érzem őt, a szívemben hordozom az illatát.

Azt vallom, hogy minden pillanata és megnyilvánulása értékes az életnek. Meg azt is, hogy nehéz helyzetekben is meg lehet találni a fogódzókat, amelyek kisegítenek a gödör aljáról. Ilyen fogódzó lehet egy baráti beszélgetés, egy kellemes zene vagy éppen egy igazi, tartalmas szöveg elolvasása. Olyané, amely érzelmeket vált ki belőlünk, ami megérinti a bensőnket.

Az emberi dolgok érdekelnek. Legyenek nagyok vagy egészen aprók. Ha Téged is, kövesd az oldalamat ITT!

Vagy írj nekem ide!

A galériánkban hazai kirándulóhelyeket mutatunk, ha a természet közelségére vágynál.