„Nincs járvány, de járványveszély van” – mondja a szakértő, én pedig elképzeltem a jövő hétfőmet a régi-új kerékvágásban

régi,új,nyitás,karantén,világom,társadalom
Forrás: Getty Images

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

T

Tulajdonképpen nincs is járvány? Akkor vajon lehetséges, hogy amilyen hirtelen karanténba vonultunk, olyan hirtelen újra is indul az életünk? Akár már hétfőtől? Minden visszatér a régi kerékvágásba? Ja, hogy olyan már nincs?

Mint dr. Merkely Béla, a Semmelweis Egyetem rektora, a Klinikai Járványelemző Munkacsoport vezetője kedden bejelentette, a pénteken indult reprezentatív szűrésen a KSH által kiválasztott meghívottak csaknem fele részt vett. Nyilatkozata időpontjáig 8276 orr- és szájgarat mintavételen alapuló PCR-vizsgálat eredményét értékelték ki, ezek közül kettő volt pozitív. Ha ez lenne a teljes reprezentatív minta, akkor ez alapján úgy lehetne becsülni, hogy a 14 éven felüli, nem idősotthonban vagy 20 főnél nagyobb intézményben élő magyar lakosok körében 243-7230 közötti az aktív fertőzöttek száma. Az átfertőzöttek számát a vérvételen alapuló antitest vizsgálat mutatja ki; az első 1524 minta között 9 pozitív volt. Amennyiben ez lenne a teljes reprezentatív minta, akkor a fertőzésen már átesettek becsült számát 22 399 és 92 624 fő közé tehetnénk, másképp: a népesség 0,6 százaléka esett át a fertőzésen. A rektor a következő szavakkal értékelte ezt az eredményt: „tankönyvi értelemben járvány nincs, viszont járványveszély van”. Nyájimmunitás nem jött létre populációs szinten. A helyzetben benne van egy második hullám kialakulásának veszélye.

A rektor itt foglalta össze a kutatás eddigi eredményeinek legfontosabb tanulságait:

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akit március közepén minden előzmény ellenére váratlanul értek a maradjotthon-rendelkezések. Hogy visszafelé majd ne érjen hasonló sokk, elképzeltem, milyen lesz az első hétfő, amelyen ismét mindent úgy csinálunk majd, ahogy szoktuk. Vagy mégsem teljesen úgy?

Ezen az álombéli hétfőn ismét korán kelünk, hiszen a kislányomat oviba visszük (yippeyeeaaaaah!).

Nagyon nehéz lesz hétkor feltápászkodni, hiszen már hozzászoktunk a késői keléshez (itt szögezném le, hogy a karanténos időkben a késői kelés az utolsó lustálkodós mozzanat a napomban). A kislányom már várja az ovit, bár másfél hónap is eltelt a karanténban, mire először mondott ilyet. Most azonban arra számít, hogy az óvónők megjegyzik majd, mekkorát nőtt (a haja különösen!), és hogy megdicsérik majd azért, mert most már tényleg fel tudja venni a pizsamáját egyedül. Nem tudom, el merjem-e árulni az óvónőknek, hogy a karantén alatt a középsős gyerekem majdnem megtanulta az összes betűt, és 60-ig számol.

Hosszú öleléssel búcsúzom a kislányomtól a csoportszoba ajtajában. Munka előtt még hazaugrom egy pár percre, még szerencse, hogy nagyon közel lakunk. ̶A̶ ̶f̶é̶r̶j̶e̶m̶m̶e̶l̶ ̶p̶e̶z̶s̶g̶ő̶t̶ ̶b̶o̶n̶t̶u̶n̶k̶,̶ ̶h̶o̶g̶y̶ ̶i̶d̶á̶i̶g̶ ̶i̶s̶ ̶e̶l̶j̶u̶t̶o̶t̶t̶u̶n̶k̶.̶ Megiszom egy kávét, és közben az utca túloldalán lévő iskola előtti nyüzsgést figyelem, és olyan érzésem van, mintha egy filmben lennék. Itt az ideje, hogy utcai-rohangálós-ruhámból átöltözzem valami másba. Kéjesen szélesre tárom a szekrényemet, lássuk csak… Mennyi szép ruhám van, hogy imádom őket! Boldogan belefúrom az arcomat a színes pulcsik közé. Végül egy hosszú, smaragdzöld szoknyát válaszok fehér blúzzal. Kisminkelem magam, és két hónap után újra embernek érzem magam. Istenem, de jó érzés!

Bár egy fél évvel ezelőtt azt tervezgettem, hogy autóról biciklire fogok váltani és 2020 tavaszára már két keréken közlekedem majd az otthonom és a munkahelyem között, ennek a tervnek a megvalósítását most halasztom. Kocsiba szállok, és örülök annak, hogy egy védőburokban juthatok el a munkahelyemre – ahová egyébként ezentúl kevesebbszer kell majd bejárnom. Vegyek maszkot vagy sem? Hezitálok pár percet, aztán úgy döntök, biztos, ami biztos, maszkot húzok, amit majd a saját szerkesztőségi szobánkban leveszek – szerencsére ott elegendő tér áll a rendelkezésünkre, és az asztalaink egymástól több méteres távolságban helyezkednek el.

Amikor belépek a szobánkba, nem bírom letörölni az arcomról a vigyort. Milyen jó látni a harcostársaimat! Szeretet önt el irántuk, akikkel együtt csináltuk végig ezeket a nehéz időket: minden reggel videoértekeztünk, és a munkafeladatokon kívül azt is megbeszéltük, ki hogy van, azt sem titkolva, ha rossz passzban voltunk.

Most a legszívesebben egyenként a nyakukba borulnék. De moderálom magam, járványveszély van, ugye, szóval csak egy diszkrét törzsi örömtáncot nyomok le, amíg a helyemre megyek és leülök.

Várjunk csak, előbb letörlöm a székemet egy nedves tisztítókendővel, amiből az utolsó pillanatban bedobtam egy tasakkal a táskámba. Biztos, ami biztos, az íróasztalomat is lefújkálom alkoholos fertőtlenítővel, még szerencse, hogy a laptopomat otthonról hoztam magammal, így azzal nem bajlódom.

Valami furcsa szorítást érzek a szívem táján. Hiányzik a kislányom, bár még csak 10 óra van. Hiába, 10 hétig éjjel-nappal együtt voltunk, ami számára paradicsom volt. (Számomra is az lett volna, ha nem kellett volna közben dolgoznom is.)

Hamarosan értekezletünk kezdődik. Egyik kollégánk nem tud rajta élőben részt venni, mert még nem tért vissza önkéntes vidéki száműzetéséből, ő Zoom-on csatlakozik, nincs ebben semmi extra. A nyitott ablakon ömlik be a napfény és a madárcsicsergés.

Dolgozni kezdünk, de persze lépten-nyomon szólunk egymáshoz, annyira élvezzük, hogy ott van a másik pár karnyújtásnyira, és hogy rögtön választ kapunk a kérdéseinkre.

„Van kedved lejönni velem ebédelni?” Ja, nem kéne túl közel ülni egymáshoz. Jó, akkor inkább menjünk külön-külön.

Kicsit tartok attól, hogy a többiek körbe fognak röhögni, amikor előveszem az otthonról hozott tányéromat és a saját, külön bejáratú evőeszközeimet, sőt, a saját mosogatószivacsomat, de kiderül, hogy ők is hasonlóképpen készültek. Hiába, fő az elővigyázatosság.

Milyen jó a saját főztömet enni, amiben tudom, mi van – a karantén alatt elengedtem a főzést, mert nem fért bele az időmbe, és rendeltük az ebédet, de ezentúl másképp lesz.

Vissza az irodába. De jó: egybefüggő óráim vannak arra, hogy dolgozzak, és nem kell azzal megszakítanom a koncentrációt, hogy a háztartásban fellelhető plüssállatok segítségével eljátsszam a Hófehérke és a hét törpét. És jé, délután négyre el tudom végezni a munkámat, le tudom tenni a lantot úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és nem kell még fél hattól hétig, meg tíztől éjfélig otthon is dolgoznom ahhoz, hogy végezzek. El sem hiszem.

Olvasd el ezt is:

Hazaindulok. A francba, dugó van. Micsoda, mások is kiszabadultak a karanténból? De kár.

Mielőtt hazakanyarodnék, még odafordulok a közeli bolthoz, de mielőtt bemegyek, ismét maszkot veszek. Eddig hetente egyszer igyekeztünk letudni a bevásárlást, igaz, hogy ilyenkor több mint húsz kilónyi cuccot cipelt haza a férjem, több mint húszezer forint értékben. Ez lehet, hogy túlzás lesz a jövőben, de a napi-kétnapi bevásárlásról valószínűleg átállunk a ritkább beszerzésre. Bár alapvetően nem ezért jöttem, azért rutinból odapillantok, ahol már megszoktam az élesztőkockák hiányát. Sajnos még mindig nem kapható. (Hová lesz ennyi élesztő?) Az élesztő azért lett fontos az életemben, mert másokhoz hasonlóan én is elkezdtem otthon kenyeret sütni. Na nem mintha éhenhalástól kellett volna tartani, és közben többször vettünk szeletelt kenyeret is, mégis felültem a kenyérsütési divathullámra, és... láttam, hogy ez jó. A pillanat megéléséről szól.

Ami azt illeti, a jelenre való fókuszálást talán a jövőben is megtartom. Én már most is a szebb étkészletet használom, mert nincs hová várni. És egy jó vörösbort is kinyitok bármelyik hétköznap este.

Jaj, még valami, mielőtt hazamennék: beugrom a tőlünk 300 lépésnyire lakó barátnőmhöz a szobanövényeinkért. Még március elején kértük meg őket, hogy pár hétig, a lakásfelújításunk alatt gondozzák a cserepes virágainkat. Nem sejtettük, hogy két hónap lesz belőle. Becsengetek, és örülök, hogy látom. Annak is, hogy a növényeim burjánzanak – vajon mit csinált velük a barátnőm?

Hazaérek. A férjem épp az ovi-shuttle-t intézi.

Téblábolok otthon, valami furcsa. Hát persze: az, hogy egyedül vagyok. És csend van.

Ennek úgy megörülök, hogy magam is meglepődöm. Lezuttyanok a kanapéra, és elhessegetem a gondolatot, hogy mennyi hasznos dolgot tudnék most csinálni, mielőtt újra élettel telik meg a lakás. Ez a pillanat most az enyém.

Délután izzanak a telefonok. „Akkor találkozunk?” „Mikor ünnepeljük a gyerekek születésnapját?” „Mi menjünk hozzátok vagy ti jöttök hozzánk?” Mámoros lelkesedésemben leszervezek öt vendégséget az elkövetkező két hétre. Erkély-grillezések, kerti partik előnyben. A szüleimmel megbeszéljük, hogy a hétvégén feljönnek hozzánk vidékről. Vagy mi menjünk? Elég biztonságos már vonaton közlekedni? 10 hetet töltöttek egymástól 230 kilométernyire, ők és a három unokájuk. Várom a találkozást. Megöleljük majd egymást? Megpusziljuk? Már szabad? Vagy majd a pillanatra bízzuk?

Még belefér egy gyors játszóterezés. Soha nem vágytam még úgy ide, mint most. Ujjongva örülünk egymásnak az ismerős anyukákkal és apukákkal, elmeséljük, ki hogy vészelte át a karantént, nevetve borzadunk a történeten, hogy hogyan nyalta végig egyikük kislánya a társasház kilincseit. Azért a kézfertőtlenítő spricni ott lapul a zsebemben, de aztán egy ponton legyintek: nem tudom minden mászókaérintés után lefertőtleníteni a kislányom kezét, és talán már nem is kell. Remélem.

Aztán jön a szokásos délutáni-esti rutin, beszélgetéssel, játékkal, pakolással, vacsorával. Annyi különbséggel, hogy már nem nézem ötpercenként a telefonomat, és nem idegeskedem azon, hogy még mennyi munkám van, mert el tudtam végezni a dolgomat akkor, amikor ennek ideje volt. Hihetetlen, de a kislányom elaltatása után még egy könyvet is a kezembe tudok venni, ami már régóta parkolópályán pihen. Sue Towsend regénye az, A nő, aki egy évig ágyban maradt. Nahát, ki sem lépett otthonról? Vajon hogy jutott eszébe?

Ez a receptgyűjtemény jól fog jönni, mert fél óránál többet nem vagyok hajlandó egy munkaebéd előállítására fordítani!

Nézd meg a galériánkat>7 kép
7 párperces munkahelyi ebéd, ami megment a béna salátáktól
Tovább olvasok
Kép
Miért olyan különlegesek az októberi gyerekek?

A tudománynak erre is megvan a válasza. Egészen pontosan 5 válasza.

Kép
Napi horoszkóp október 21.: a Skorpiók kilépnek a komfortzónájukból, a Vízöntők komoly kihívás előtt állnak

Ma se feledkezz meg a horoszkópodról, hisz izgalmas üzeneteket küldtek ismét a csillagok!

Kép
Sipos Pál tettei nem évülnek el: Visszatérés Epipóba

Kávéztunk tanár barátnőmmel, fecsegtünk mindenféléről, és akkor egyszer csak nekem szegezte a kérdést: Olvastad azt a cikket? Milyen cikket, kérdeztem. Nézett. Nem is tudsz róla? Mindenki erről beszél. Én akkor hallottam életemben először Sipos Pálról.

Kép
Legyen buli a szüret! – Íme, 5 biztos tipp hozzá

A bor összehoz – ezt régóta tudjuk. De az talán sokaknak új információ, hogy magának a borkészítésnek is megvan ez a varázsereje, kezdve rögtön a szürettel. Ahogy egy disznótor vagy egy paintball csata, úgy a szőlő betakarítása is lehet igazi társasági esemény – annyi különbséggel, hogy ez utóbbi biztos nem ér véget naplementével.

Kép
Nyilván téged sem érdekel: az édeshármas kultúrtörténete

A hármas szex az egyik leggyakoribb erotikus fantázia: tízből kilenc felnőtt el-eljátszik a gondolattal. A megvalósításig sokkal kevesebben jutnak el. Mi olyan izgató és nehezen kivitelezhető a hármasban?

Kép
Palya Bea: „Netni vagy nem netni – ez itt a kérdés"

Megzabolázlak, betörlek, mint egy vadlovat – fenyegeti az internetet Palya Bea énekesnő, majd elmeséli, hogy miért nem olyan egyszerű ez.

Kövess minket

ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin
ÉVA Magazin

Előfizetés

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem