Borítókép: Miért hozza el valaki a gyerekét egy child-free esküvőre? Forrás: pexels

Miért hozza el valaki a gyerekét egy child-free esküvőre?

Tényleg, miért is? Tamara máig nem érti, mi volt ez az egész.

-Nem voltunk elég egyértelműek? – kérdeztem Tamást leplezetlen ingerültséggel. Védekezőn tárta szét a karját.

-De igen, azok voltunk. Ennél már nem is lehettünk volna egyértelműbbek. Nem értem, miért csinálta.

Ott álltunk a szertartásra hangolódva törtfehér ruhában, öltönyben, virágcsokorral, egy perccel a bevonulás előtt, és Linán vitatkoztunk, meg az ő hatéves tündibündi kislányán.

Mindenki tudja, aki valaha átélte, hogy egy esküvő megszervezése pokoli stresszes dolog. Sok mindenen vitatkoztunk Tamással, a dress code-on, a dekoráción, a zenén, de abban maximálisan egyetértettünk, hogy gyerekmentes esküvőt akarunk. Bulizni szerettünk volna, önfeledten mulatni, nem volt kedvünk a család és a barátok csemetéiről gondoskodni, és azt sem akartuk, hogy a vendégek korán hazamenjenek. A sikoltozásról, az eltört tányérokról és a hisztikről meg már nem is beszélek. A mi esküvőnk, a mi döntésünk, a mi napunk. Így gondoltuk és kész.

Persze féltünk elmondani a meghívottaknak, de nagy meglepetésünkre mindenki megértette és tiszteletben tartotta a kérést. Többen azt is bevallották, hogy igazából el se akarták hozni a gyereket: egy esküvőn ők is bulizni akarnak, és nem másokat pesztrálni. Szóval könnyebben ment a dolog, mint gondoltuk. Leszámítva Linát, aki Tamás középiskolás haverja volt, ráadásul messze nem a legközelebbi.

Lina ugyanis felhőtlen mosollyal jelent meg a szertartás előtt, és kézen fogva vezette Csillát, az ő egyetlenjét. Egyáltalán nem zavarta, hogy mindenki kővé dermedve nézi. Persze tudtam róla, hogy amióta elvált, más gondolata sincs, csak a gyerek. De azt nem gondoltam, hogy egyszerűen képtelen róla lemondani akár egyetlen estére is, annak ellenére, hogy bőven el van látva segítőkész nagyszülőkkel. Ráadásul még csak nem is szól nekünk!

-A te barátod, te beszélj vele! – unszoltam Tamást, miközben tudtam, hogy ez képtelenség. Itt és most már nem lehet semmit csinálni. Mindenki végignézi, hogy bár ő nem hozhatta el a gyerekét, fizethette a méregdrága bébiszittert, megszervezhette a megoldást, Linának mindezt valamiért nem kellett. És már kezdődik is az áskálódás, a sértődés, a pletyka.

A szertartás alatt végig rajzottak a fejemben a nyomasztóbbnál nyomasztóbb gondolatok. Miért ragaszkodott ahhoz Lina, hogy szó nélkül elhozza a gyerekét az esküvőnkre? Miért válaszolt igennel egy csak felnőtteknek szóló eseményre, és hagyta figyelmen kívül a kérésünket? Miért hitte, hogy az ő lánya kivétel? Honnan vette a bátorságot?

Egyszerűen nem találtam rá választ. Amikor kimondtam az igent, szinte kívül voltam a pillanaton, és már akkor tudtam, hogy ezt sosem bocsátom meg Linának.

A lagzin Csilla nem okozott problémát, nem tört el poharat, nem sikoltozott, elücsörgött az anyjával egy sarokban. Szinte végig láthatatlanok voltak mind a ketten. Lassan feloldódtam, elkezdtem élvezni az estét, végre ki tudtam rekeszteni a káros gondolatokat. Úgy döntöttem, elteszem az egészet egy dobozba, és majd később halászom elő. Mert végleg azért nem akartam elhajítani.

Az esküvő után nászútra mentünk, és csak akkor vettem elő a dolgot újra, amikor már visszarázódtunk a hétköznapokba. Küldtem egy emailt Linának. Leírtam benne, hogy ha sértőnek találta a kérésünket, illendő lett volna visszautasítani a meghívást és otthon maradni. Őszintén kifejtettem, mennyire elrontotta a megjelenésük életem legfontosabb perceit, nem hallgattam el, hogy provokációra gyanakodtam, csak nem értettem az okát, hangsúlyoztam, hogy levelem a legkevésbé sem Csilla ellen irányul, illetve megkértem rá, hogy válaszában fejtse ki saját álláspontját.

Kitalálják, mi történt? Nem válaszolt. És többé sem a férjem, sem én nem láttuk.

A legszörnyűbb esküvői ajándékok galériánkban!