A harmadik sajnos nem tőlem való, és most az internet sem akar segíteni az ősforrás megtalálásában. Szerencsére egy olyan coelhói mélységű bölcsességről van szó, amelynél nem is olyan fontos, hogy pontosan kitől származik. Ez az életbölcsesség ugyanis azt mondta, hogy a férfi onnantól nevezhető férfinak, amikor megtörtént vele az alábbi négy dolog: péppé verték; ő péppé vert valakit; összetörték a szívét és ő összetörte valakinek a szívét.

Amióta először találkoztam ezzel a definícióval, próbálok találni valakit – na jó, nem valakit, hanem egy férfit –, aki mind a négy feltételt teljesítette. Számtalan férfi-, illetve hát elnézést, de csak fiúismerősömmel konzultáltam, és még mindig nem sikerült egyetlenegyet sem felhajtanom. Ha jól emlékszem, a legjobban teljesítő ismerősöm is csak a feladatok háromnegyedét tudta teljesíteni, és azt is csak úgy, hogy kicsit lejjebb tettük a lécet a péppé veréssel kapcsolatban. Nem azért, mert ő valaha ártott volna a légynek is, hanem mert egyszer buliból hazafelé tartva tényleg jól megverték, de a péppét még ő is túlzásnak érezte.

Kérdezősködés közben viszont egy kedves fiúbarátom megosztotta velem a férfiság meghatározásának második legjobb eszközét. Szerinte a férfi onnantól kezdve mindenképpen valamennyire férfi, hogy részt vett az anyja temetésén. Tudja, miről beszél, ő már gimnazistaként átesett ezen az iszonyatosan fájdalmas beavatási ceremónián.

Talán nem véletlen, hogy a férfivá avatási szertartásokat sok nép a lehető legfájdalmasabbá tette. Helyenként a nők felnőtté válásának megünneplése is véres és kegyetlen, de az igazán borzalmas dolgokat a férfistátusszal járó kiváltságokra vágyó kamasz fiúknak kell átélnie. A természetesen bármiféle fájdalomcsillapító nélkül elkövetett körülmetélések és mindenféle egyéb sebeken túl ott van személyes kedvencem, az egyik amazóniai indián törzs ceremóniája, amelynek keretében a férfijelöltnek a világ legfájdalmasabb csípésű hangyáival telepakolt kesztyűszerűséget kell felvennie, majd a szenvedés bármilyen jele nélkül tűrni a borzalmakat. Úgyhogy tökéletesen értem, miért mondta a barátom, hogy az anyja temetésétől mindenki megférfiasodik.

Azonban a legjobb férfidefiníciónak, amit ugye én találtam ki, nem a fájdalomhoz van köze. Vagy legalábbis nem annak zsigeri fajtájához. Szerintem ugyanis a férfi attól a pillanattól kezd férfivá válni, hogy először belehasít a felismerés: úristen, elkezdtem a saját apámmá változni. És hogy egyszer mindenkibe belehasít, azt garantálom.

Amíg a férfi még nem férfi, csak nagyon szeretne az lenni, kapcsolata az apjával, aki viszont tényleg férfi, soha nem zökkenőmentes. A boldog gyermekévek még viszonylag rendben szoktak lezajlani, már ha a fiúnak nincs olyan peche, hogy pont egy olyan karikatúra apát fogjon ki, aki a kölyökmeccsen a partvonalról ordítva csinál magából hülyét, miközben szegény gyerek csak arra tud gondolni, hogy bárcsak ott helyben elnyelné a föld. És miközben erre gondol, kihagyja a helyzetet a tök üres kapu előtt, amitől az apa már annyira ordít, hogy a földbe süllyedés sem tűnik elegendő védekezésnek.

A gyermekévek végén azonban az is elkezd lázadni, akinek szerencséje volt, és nem egy Mussolini-szerű figura nemzette. Lázadni pedig sok minden ellen lehet, de a legjobb célpont a fiúélet minden területére betüremkedő apafigura. Semmi sem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amit egy apa kiborítása után él át a lázadó fiú. Az a lázadó fiú, akinek ekkor, felelőtlen kamaszévei közepén, fogalma sincs arról, hogy mi szeretne lenni majd egyszer férfiként, és csak két dologban holtbiztos. Egyfelől hogy egyszer férfi lesz, másfelől pedig hogy majd ha egyszer férfi lesz, akkor minden lesz, csak olyan nem, mint az apja. Nem az lesz a melója, nem az lesz a hobbija, nem úgy fog elaludni a tévé előtt és főleg nem úgy fog bánni a fiúgyerekével.

Az első meglepetések néhány évvel később érkeznek. Amikor a fiú még nem férfi, de már nem is az a gondtalan gyerek, akinek minden reggel kikészítették a reggelit. Ahogy egyre több a felelősség és a megoldandó probléma, úgy veszi észre a fiú az első kétségbeejtő jeleket. Nem világrengető dolgokról van szó, csak olyan apróságokról, mint egy korábban nem használt vállrándítás, vagy ingerült reakció vita közben. A fiú először csak azt érzi, mintha nem önmaga lenne, aztán fokozatosan ráébred, hogy dehogynem, csak éppen önmagának az a korábban elfojtott darabja, amit az apjától örökölt.

Egy idő után pedig már nem is lehet letagadni a változást és az apához hasonulást. A viselkedésbeli hasonlóságokkal párhuzamosan jön a fiziológiai idomulás is, az ugyanott hulló vagy őszülő haj, a hasonlóan megereszkedő sörhas. A kegyelemdöfést pedig a fiú anyja vagy barátnője adja meg, amikor egy egészen ártatlannak tűnő beszélgetés közben odaveti: na ez most pont olyan, mintha apád mondaná. Szegény fiú ettől a pillanattól kezdve már biztos lehet abban, hogy elkezdett férfi lenni.

Innentől kezdve pedig nincs megállás. A férfiasodó fiú, miután megdönthetetlen bizonyosságot szerzett arról, hogy fokozatosan a saját apjává változik, paranoid módon elkezdi figyelni az apát, hogy megértse, mi vár még rá. Hány év van hátra a teljes kopaszságig? Én is ennyit fogok inni? Vajon ennyi idős korában már apám is elfelejtette fontos focimeccsek eredményét, és akkor ez azt jelenti, hogy rám szomorúbb jövő vár? Miközben pedig a férfivá lett fiú kétségbeesetten keresi a választ ezekre a kérdésekre, észre sem veszi, hogy időközben született egy fiúgyereke, akivel hajszálpontosan úgy bánik, mint néhány évtizeddel korábban a saját apja vele. Ez, ahogy mondani szokás, maga a férfiélet.