Benedek osztálytársam volt a gimiben, Adél párhuzamos osztályba járt velünk. Én mutattam be őket egymásnak – talán én vagyok az oka mindennek... Adélt azonnal elbűvölte Benedek kreativitása, érzékenysége (Beni basszusgitározott egy zenekarban, és szuggesztív képeket festett), és az, hogy szinte mindenben különbözött lezser kortársaitól. Nagyon örültem, hogy egymásra találtak: Benedek még nem igazán járt senkivel, Adél pedig sokat panaszkodott, hogy elege van a felszínes, ostoba fiúkból, akik körülveszik.

Úgy kapaszkodtak össze, mint a zsák meg a foltja – még farsangra is így öltöztek be. Azonos volt a csillagjegyük – Halak -, együtt ünnepelték a szülinapjukat, befejezték egymás mondatait. Jó volt rájuk nézni, úgy éreztük, ha esetleg nem létezett olyan kifejezés korábban, hogy valakik egymásnak lettek teremtve, ők azok, akikre megalkották ezt a fogalmat.

Érettségi után azonban kipenderítették őket a való életbe. És onnantól minden más fénytörésbe került.

Adél pénzügyi vonalra került a felsőoktatásban, Beni azonban nem találta a helyét, csak tanácstalanul téblábolt összevissza. Egy ideig járt a képzőre, de egy év után abbahagyta. Beiratkozott egy hangmérnöksuliba, aztán az is félbemaradt. Végül az angol szakot végezte el, és egy nyelviskolában kezdett dolgozni, amit az elejétől fogva szívből utált.

Adél az egyetem végeztével egyre magasabbra lépkedett a társadalmi ranglétrán. Marketingesként helyezkedett el, megbecsülték, szépen keresett. De minden sikere ellenére változatlanul imádta, szinte istenítette Benit. Aki viszont egyre keserűbbé vált. Semmit nem tudott kipréselni az életből, amire fiatal emberként vágyott. Elmaradt a zene, a festészet, a filmek. Az angoltanításban saját sorsa végleges kudarcát látta. Hogy csillapítsa a fájdalmat, egyre gyakrabban járt le a sarki kocsmába „egy fröccsre”. Eleinte szívesen skiccelgette az ivóvendégeket, portrékat rajzolt, egyperces novellákat írt. Egy-két év után az alkotótevékenységet végleg elsöpörte a bor. Beni alkoholista lett.

29 évesek voltak. Adél sikerei csúcsán, Beni a pokolban. Adél el se tudta hinni, hogy élete szerelme a szeme láttára megy tönkre. Mi, a barátok sem értettük. Beni csinos fiú volt, kreatív és okos, de minden drive-ot kimosott belőle az idő, és valami rejtélyes pusztító erő, ami kötőféket tett a szárnyaira.

Adél pedzegetni kezdte, hogy járjanak az önsorsrontás végére: menjen el a fiú pszichológushoz. Beni ezt a javaslatot őszinte felháborodással fogadta. Ő nem beteg: neki nem nézzen az agyába senki: neki semmi baja, csak túlérzékeny, és különben sem iszik sokat, az a kis borocska nem árt senkinek, mi a fenét akar tőle Adél, talán veri, vagy rosszul bánik vele, vagy miért akarja orvoshoz küldeni? Egy szó mint száz, sehova nem ment, csak a munkahelyére és a kocsmába.

30 fölött még rosszabbra fordult a helyzet. Beni tekintélyes pocakot növesztett, az orra vöröslött, a piát pedig a kocsmaasztal helyett az otthoni konyhapulton kezdte tartani. Ekkor már volt egy fél éves kisfiuk. Adél azt hitte, a gyerek, és az, hogy ő most egy ideig nem jár be az irodába sikert sikerre halmozni, észhez téríti Benit, de az ellenkezője történt. A fiú élettől való félelme a kis Beni érkezésével pánikká fokozódott. Rákapcsolt az ivásra, sokszor öntudatlanra ütötte ki magát a csecsemő mellett. Mivel folyton elkésett, a munkahelyéről kirúgták, és nem volt hajlandó másik állást keresni. Adél zokogott tehetetlenségében. Egyszerre kellett gondoskodnia egy kisbabáról és egy életképtelen férjről. Többször hívott, én mentem át segíteni. Beni nemegyszer hányásfoltos ruhában feküdt az ágyon, mert Adélnak egyszerűen még nem volt ideje kipucolni belőle.

Figyelj, ezt nem csinálhatod így tovább, szóltam rá. De lepisszegett. És mit tegyek, kérdezte. Dobjam Benit az utcára, hadd legyen hajléktalan? Zárjam be valami intézetbe, ahol tényleg megőrül majd? Mégis mit tehetnék, amivel segítek neki, és nem teszem tönkre végleg?

A kis Beni úgy lett ötéves, hogy az apja egy-két hétnyi bűntudatos leállás után rendszeresen rohamivásba menekült, és napokig folyamatosan csaprészeg volt. Neki az lett a normális, hogy a lakást mindig áporodott szag lengi be, és szanaszerte borosüvegek állnak. A nagy Beni kedves vele, amennyire bír, a kis Beni pedig szereti őt: az ölébe ül, mutogatja a játékait, néha még fogócskáznak is.

Adél napi 10 órákat dolgozik. Sokat keres. A szeme folyton karikás. Amikor kis Benit bölcsibe, oviba viszi, előre szól, hogy késni fog, mert a gyerek apja „beteg”, vagy „munkában van”, nem tudja helyettesíteni. Kis Beni megszokta, hogy érte mindig később jönnek. Eljátszogat a drága kütyükkel, amiket az anyja vesz neki. Igaz, furcsa, hogy Ágiért például mindig az apukája jön, Lackót is gyakran viszi el egy mosolygós, szakállas bácsi: ezen bizonyára eltöpreng néha, vajon az övé miért nem jön soha, de mivel csak ötéves, egyelőre elfogadja, hogy az élet már csak ilyen, másmilyen nem lehet.

Adéllal a múlt héten kávéztunk. Fáradt, agyonhajszolt, de ragyog a szeme, ha a családjáról beszél. Nem azzal a naiv, tiszta ragyogással, mint régen, de most is szeretet, ragaszkodás, összetartozás csillog benne. Igen, akkor is, ha csak nagy Beniről van szó. Számára ők hárman – egyek. Oszthatatlanok. A valóság állhat egyéni vágyak és érdekek harcából, az ő egységük azonban felül áll ezen.

What is love..? Nem tudom, mit mondhatnék neki. Papoljak, mint egy felkent védőszent? Osszam az észt a normális életről, az erkölcsi szabályokról, a pszichológiai igazságról? Beni jó ember, de végtelenül gyenge az élethez. Kis Beni pedig ebben nő fel. Milyen minta ez neki? Amikor félénken megkockáztatom a kérdést, Adél kihúzza magát. Látom benne a határozott, jól kereső marketingasszonyt. Az én hatásom erősebb, mondja, és félre nem érthető gesztussal jelzi, hogy nem kíván a témáról tovább beszélni.

Én pedig küzdök a bűntudattal, amiért bemutattam őket egymásnak.