Nem szeretem a nagy szavakat. Éppen ezért nem túlzás, ha azt írom, a májusi számotokban megjelent cikk (a Soha nem voltam elég jó az anyámnak című)megmentette az életemet.

36 éves vagyok, boldog családban élek három gyerekkel... szeretem a munkám, szívesen önkénteskedek, tartalmas az életem. Jó ideje zavart, hogy mi lehet velem a baj, ha anyám egyszerűen képtelen engem szeretni és hogy lehet az, hogy rajta kívül sokan viszont igen. Nem értettem, hogy mi olyat követhettem el, ami megbocsáthatatlan. Aztán rájöttem, hogy bármit csinálok, az neki valamiért nem jó, ha kérek tőle valamit, kifogásokat talál, és úgy általában mindenki hibás, ha őt bármilyen kényelmetlenség éri. Ha mesélek neki az életemről, látványosan elkalandozik a tekintete, a gyerekeimet is játékszernek tekinti, akikkel csak akkor, csak addig és csak olyan módon akar együtt lenni, ahogyan azt ő akarja és nem úgy, ahogyan az a gyerekeknek a legjobb lenne.

A cikketekben leírt anyatípus és betegség tökéletesen ráillik az anyámra is. Ritkán sírok, de annyira megkönnyebbültem, amikor végigolvastam, hogy potyogni kezdtek a könnyeim. Letettem végre az évtizedek óta cipelt súlyos terhet. Már nem haragszom rá, inkább sajnálom, hogy nem lát túl saját magán, és már nem bánom, hogy ő az én legjobb anyukám.

Hálásan köszönöm nektek!