Tegnap kaptuk az alábbi olvasói levelet. Majdnem szerkesztés nélkül közöljük.

--

2012-07-04

Majd egy teljes órája édesdeden szundítottam, mikor hajnal 01: 00 óra körül egy teljesen elveszettnek tűnő, kétségbeesett tompa kiáltással kirobbant az ágyból Dóri és ennyit mondott: – Basszus, elfolyt a magzatvizem… még pukkanást is hallottam! – Én teljesen kábán, megkukulva vigyorogtam, hogy beindult a szülés, de azért egy kósza gondolat ott motoszkált a fejemben, „a franc, miért nem tudott várni ez a kölyök még két napot a szabadnapomig…”

Sebaj, indulunk, a bőrönd összepakolva, én a felmosóval kergetve Dórit nyalom fel a mindenhova elfolyt magzatvizet. Dóri a sloziból a fürdőig nyargalva kapkod, pánikba esve a legszörnyűbb kérdésekkel zaklat: – Ugye életben marad a kicsi? – „Ó hát mit tudom én – gondolom magamban – nagyon remélem, különben darabokra szedem a kórházat!" Máris megjelenik lelki szemeim előtt, ahogy őrjöngő Hulk módjára téglánként morzsolom szét a szülészetet. Bakker… még meg sem született, és máris beindultak a védelmező mechanizmusok, mi lesz, ha az oviban valami hülyegyerek beveri a kissrácom orrát?

Taxit hívok, be a kórházba, becsöngetünk, Dóri a legtermészetesebb hangján beszól a kaputelefonba: – Helló, szülni jöttem! – „Helló, én meg egy nagy Big Mac menüt kérek!” – gondoltam magamban.

Na jó, Dórit leparkolom egy CTG-re, elcammogok a Moszkvára enni egy gyrost, mert ugyan mit csinálna mást az ember, ha nem gyrost töm az orcájába, mikor a felesége éppen a szülőszobán kínlódva számolja az összehúzódások gyakoriságát. A gyrososnál összefutok egy régi jó cimborámmal. Kérdezi: – Hát te mit csinálsz itt? – Ah – mondom –, nemrégen folyt el a magzatvíz, születik a fiam. – Elképedve rázogatja a kezem: – Fú, apám, mikor még mi itt szívtunk a többiekkel a bisztróban. – Hát igen, jó néhány éve volt az már.

Szegény kölyök, mindig sürgetik, de ilyen a világ, felgyorsult. Egy kis pirula és a fájások megszaporodnak. Szegény Dóri! A semmiből előtörő fájdalmaktól elkezd hajladozni és vinnyogni. Ez még csak az eleje. Mi lesz itt? A szülésznő beszélget vele, levegőt ki szép hosszan, nyugodtan. Én is önkéntelenül átveszem a ritmust, kifúj-beszív. A feleségem kemény kiscsaj, persze a maga módján. Néhány dolog érdekli a fájások között, például hogy rohadtul éhes, és megy a hasa. A csöndben meg ketyeg az óra, mire megszólal: – Te, emlékszel a 101 kiskutyára? – „A franc – gondolom – csak nem akar annyi gyereket?” – Nem – morgom. – Tudod, amikor ketyeg az óra, és várják a kiskutyákat, ez is tök olyan. – Megint fájás, aztán elfojtott huhogás a toalettről. – Azt a rohadt! Megint fáj! – Néhány másodperc múlva feleszmél: – Vagy nem??

Valahol a kimerültség és a félálom szélén telnek az órák, néha egy kicsit felrezzenek a nyögésekre. Hajnal van, világosodik már, a kórházi madarak csicseregnek, én pedig teljesen csöndben, kábán figyelem a fejleményeket. A fájások egyre erősödnek. Fél óra elteltével megbeszéljük, hogy hazamegyek aludni. Sms érkezik, hogy befutott a doktor úr is, Dóri oxitocint kap és délelőtt 11 körül bemehetek, addig pihenjem ki magamat. Persze, pihenés.

Nagyjából 8:30-kor csöng a telefon, Dóri az. Először azt érzem, hogy egy ásóval kongatják a fejemet, sebaj, felveszem. A világ legédesebb babasírása hangzik fel Dóri teljesen elképedt hangja mögött: – Megvan a babánk, megszületett! Siess gyorsan!

Szöveg és fotó:Bákonyi Lajos Sámson olvasónk. A levél, mint az olvasói levelek általában, nem feltétlenül tükrözi minden tekintetben a szerkesztőség véleményét.