Nem ragadtam volna tollat, ha nem olvasom tegnap az Éva egyik cikkében, hogy hiába is szeretnénk mások lenni, mint jóanyánk, a gének és a mindenféle pszicho cuccok akaratunk ellenére mélyen bennünk munkálkodnak. És tényleg.

Nem untatnék senkit az edzőkkel és edzésmódszereikkel, a lényeg az, hogy két év ovis + két év (napi kétszeri) sportiskolai edzés után eljött az idő, hogy megutáltam az úszást. Hideg volt a víz, az edző jó esetben csak üvöltött és nem a fenekünket verte kínai papuccsal, ráadásul bennem a versenyszellem szikrája sem élt, mégsem engedte anyám, hogy abbahagyjam az úszást. Mert úszni tudni KELL.

Rendületlenül hordott reggelenként a BVSC-be, és attól valószínűleg sokkal boldogabb volt, mint én, hogy 11 évesen átúsztam a Balatont (no meg attól, hogy a hatórás szintidő után pár perccel partot is értem – nem árt tudni, hogy az átlag másfél–két és fél óra volt). Végül az vetett véget úszópályafutásomnak, hogy elköltöztünk Újpestre, s a BVSC helyett a Dózsába kellett járnom. Fú, de utáltam! Szerencsére Tivadar bá – akit szintén utáltam – fél év után páros lábbal kirúgott. Ó, micsoda megkönnyebbülés. Kösz, Tivadar bá, már nem is haragszom!

További sportpályafutásom röviden egy-egy év búvárúszásból és műugrásból, majd négy év kajakozásból állt. Utóbbi szerintem a legjobb sport a világon, főleg, ha az anyucik nem erőltetik a profi szintet, és a gyerek, ha úgy tartja kedve, az „evezgetünk, de szép a táj” kategóriában sportolhat. Kajakozni már magamtól mentem 12 évesen, se anyukám, se apukám nem szólt bele, sőt talán nem is láttak soha a vízen. Azért ez is edzés volt, nyáron a Dunán, télen tanmedencében és tornateremben, de nem szakadtunk meg.  Akkoriban még ritka volt az ilyen szabadidősport jellegű hozzáállás.

Na mindegy, a lényeg, hogy ma már magam is anya vagyok, egy 6 éves nyughatatlan kisfiú borzalmas őse. Minden szerdán és pénteken úszás. A kölyök nem egy őstehetség, de úszni tudni KELL. Csakhogy ő rohadtul nem akar menni szerdánként, az egyik edzőjét ugyanis kifejezetten rühelli, de nem engedek, mert úszni tudni KELL. Pénteken jobb a helyzet, mert olyankor jár Ricsi is, aki nyolc évvel idősebb és van iPodja, amivel a kölyök oda-vissza játszhat az úszóbuszon. Érdekes, a nyári úszótábort imádta, most is várja (igaz, ott nem a mumus csoportjába volt beosztva).

Ezzel szemben – saját kérésre, mert az ovis társak is járnak – hegyikerékpározik, amit szeret, tehetségesebb is benne, mint az úszásban, ráadásul az edzések helyszíne, a kiserdő ott van a „sarkon”, ha komolyabbra fordulna a dolog, csak beljebb kell menni ugyanebben az erdőben. 

Szóval feküdtem tegnap a fürdőkádban, kezemben az Évával, és azon agyaltam, hogy biztos KELL úszni ennek a gyereknek? Vagy csak az anyám erőszakossága miatt kínzom szegényt? De ha nem tanul meg rendesen úszni, szívbajt fogok kapni, amikor majd 17 évesen raftingolni megy, vagy át akarja úszni a Balcsit a haverokkal, esetleg úgy dönt, hogy ő is nekiáll búvárkodni, mint a drága szülei.

Tehát úszni mégiscsak KELL. Vagy mégsem? Jaj anya, segíts!

Szöveg: Kalmár Virág, fotó: családi archívum, Europress.