Mit tehettem volna? Ittam. Elég sokat. A barátaim éjfélkor kidőltek, én pedig, mint egy hajnali sztalker, ismeretlen, duhaj társaságokba keveredtem. Mit tehettem volna? Kiválasztottam magamnak egy férfit, akivel jólesett a flört, a tánc, a smár, majd a közös hazatámolygás: egy hagymamentes girosszal intettünk búcsút az éjszakának, aztán zuhantunk az ágyba. Ébredés után az ismeretlen test láttán másnapos viszolygás fogott el, és telefonszámcsere, köszönés nélkül menekültem a saját vackomba.

Viktor csak egy minta volt a sorban. Eltévedtem az éjszaka labirintusában, és hajnali kettőkor hirtelen megtetszett a meleg, barna szeme. Magam mellé húztam, beszélgetni kezdtünk. Lezavartam vele a szokásos kört – tánc, török büfé, ágyjelenet, délelőtti hazamenekülés -, akkor nem volt benne semmi különleges. Néhány hét és töröltem az emléket.

Eltelt nyolc év. 41 éves voltam, az öt éves kapcsolatom halódott, üvegbúrában vegetáltam megint, de úgy döntöttem, a zavaros kocsmatúrák már nem nekem valók. Éjféli pasizás helyett otthon kapcsolgattam a tévét, és a konyhaszekrényből kaptam elő a vodkás üveget, ha úgy éreztem, most épp elviselhetetlen az élet üressége.

Karikás szemmel jártam dolgozni. Az egyik szokványos hétfőn a főnököm bemutatott egy új kollégának, és megkért, segítsek neki beilleszkedni. A fiú halványan ismerős volt, de nem jöttem rá, honnan. Ő is nagy szemeket meresztett rám.

Négy napba telt, mire nagy ötölés-hatolás közben elárulta, hogy mi már találkoztunk. Viktornak hívják, mondta, és emlékszem-e arra az időközben megszűnt, fertőtlenítőszagú kocsmára, ahol magam mellé húztam, ittuk a fröccsöt, táncoltunk, és végül nála kötöttünk ki? Miért nem ébresztettem fel másnap? Miért nem hagytam meg a számomat, vagy legalább a vezetéknevemet?

Mit mondjak, elég cikis volt. De miközben irultam-pirultam, Viktor bevallotta, hogy az a részeg éjszaka máig tartó hatással volt rá. Amikor meglátott az irodában, keze-lába zsibbadni kezdett. Olyan voltam neki akkor – ő a húszas évei elején járt, legalább nyolccal többnek nézett ki! -, mint egy éjféli angyal, aki az összes fájdalmával, frusztrációjával, sebzettségével – idézem – „fennkölten uralta az éjszakát”.

Giccses szavai mintha hájjal kenegettek volna. Vonzotta az én dekadens kisugárzásom? Elemi hatással voltam valakire, aki csak néhány óráig ismert? A világot ellepi az életteli, vidám, fiatal lánysereg, de ő pont engem nem bírt kiverni a fejéből?

Bódító hetek következtek. Közös munkánk megtelt többletjelentéssel. Az értekezleteken lopva bámultuk egymást, a kezünk összeért a számlák fölött, harsányabban nevettem béna szóviccein, mint a főnökön. Péntekenként beültünk iszogatni, és megbeszéltük a következő hetet: a munkahelyi szakkifejezések és a kollégák lelkivilágának analizálása közé hamarosan becsusszant a múlt is. Felelevenítettük a közös éjszakát, ő képekkel töltötte ki a hiátusokat, amik az én agyamból már rég kikoptak. Barna szeme, rekedt hangja elzsongította az érzékeimet.

Mivel az öntudatlanra ivás már nem volt szokásban, egy hónap telt el, mire megcsókoltuk egymást, és újabb egy, mire ágyba kerültünk. Kihűlt kapcsolatom papíron még létezett, úgyhogy két ismeretlennel is meg kellett küzdenem: az érzéssel, hogy egy jóval fiatalabb fiúval kavarok, és a bűntudattal, hogy megcsalom a barátomat. A cégnél állandó téma lettünk, minden szempár minket követett, de nem bántam. Viktor istennőként bánt velem. Kényeztetett az ágyban, az irodában szerelmes szavakat suttogott a fülembe, vadul csókolt meg a fénymásolóban, szívecskés cetliket dugott a táskámba. Munkaidő végén mindig át kellett néznem a cuccaimat, nehogy lebukjak az élettársam előtt valami érzelmes vagy erotikus ajándékkal.

Viktor persze nem tervezett velem közös jövőt. Még mindig csak 30 körül volt, és nem az érettebbik fajtából. Trubadúros gesztusai, szenvedélyes széptevése egy suhanc szándékának komolyságával ért fel: élvezte, hogy elcsábított egy idősebb nőt, és tetszett neki, hogy kreatív ajándékaival nagy érzelmi hatást képes kiváltani. Tulajdonképpen tesztelt engem, gyakorolt rajtam. Én pedig hagytam magam, mert a srác romantikus filmekből kölcsönzött trükkjei egy ideig elhitették, hogy életben vagyok.

Viktor néhány hónap után kezdte elunni saját ötleteit. Az ajándékok száma megcsappant, már nem tört rám a fénymásolóban, és egyre ritkábban csábított fel apró legénylakásába. Először pánikba estem. Az életembe visszalopózott a rutin és az üresség, elsírtam magam, amikor arra gondoltam: a világból végleg eltűnnek a színek, és itt hagynak egyedül a monokróm, fekete-fehér semmi közepén. A helyzetet átmenetileg súlyosbította, hogy a barátom is elment. Talált magának egy csinos, korban hozzáillő nőt, aki törődött vele, és nem harmincéves kölykökkel kavart Bovaryné-s unalmában, mint én.

A viszony sem úgy ért véget, ahogy a moziban szokás. Nem volt üvöltözés, pohártörés, beolvasás, látványos drámai jelenet, és mérget sem ittam, mint az előbb idézett irodalmi hősnő. Viktor néha-néha elhívott borozni, ami után hol a lakásában kötöttünk ki, hol egyedül mentem haza. Azt, hogy az élettársam elhagyott, el se meséltem neki, mert nem volt kíváncsi rá. Úgy egyáltalán nem érdekeltem különösebben. Megragadt a fejében a tíz évvel korábbi– képzeletbeli - dekadens angyal, újra látni akarta a jelenést, de amikor rájött, hogy csak egy hús-vér nővel van dolga, szép lassan tovább állt.

43 évesen egyedül élek. Köszönöm, jól vagyok, van társaságom, járok randizni, Tinderezek is néha. Viktorral ma is egy cégnél dolgozunk, más-más osztályon. A folyosón köszönünk egymásnak, mint két távoli ismerős. Tíz év múlva az emlékezés erre a viszonyra is csillogó glamúrfóliát húz majd, és egyébként is, arra jó volt, hogy átmenetileg elfeledtesse velem: mozgó porhüvely vagyok, aki csupán a véget, csak azt szeretné feledni.

8 hátborzongató megcsalás-történet, amely reméljük, nem fogja elvenni a kedvedet a randizástól