– Nem feltétlenül akarok a zsebetekben turkálni, de ugye nem csak versírásból éltek… Mivel foglalkoztok?

– Judith: Versírásból valóban nem lehet megélni, prózából is igen keveseknek sikerül. Sajnálatos módon a hétköznapi hivatásom sem igazán jövedelmező: szociális munkásként diplomáztam 2010-ben, majd sok izgalmas célcsoporttal dolgoztam, többek között idősekkel, értelmi fogyatékosokkal, fogvatartottakkal. Egy ideje a közigazgatásban helyezkedtem el, de innen is megyek hamarosan szülési szabadságra.

– Zsolt: Milliókat ér a versírás… Csak hát… Nem pénzben. Ha jól emlékszem, anyagilag az egyetlen pozitív bevételem egy bruttó 50000 forintos pályázati második hely volt, vagy talán kettő… Az igazi értékét inkább az olvasók visszajelzései adják, és tulajdonképpen ezért is csinálom. A mindennapi kenyeremért jelenleg tűzoltói minőségben őrzök egy létesítményt, statisztálni járok, reklámszerepeket vállalok. Reméljük – mivel a végzettségem végre megvan hozzá – hamarosan a szinkronszínészi elfoglaltság is adni fog valamennyit ehhez.

– Judith, újságíróként leginkább milyen témák érdekelnek?

– Az újságírás inkább hobbi számomra. Ennek megvan az az előnye, hogy arról írhatok, amiről szeretnék. Szeretek portrékat készíteni, főleg erős nőkről, példaértékű emberekről. Jelenleg a Lombiksztori című, saját utamat bemutató sorozat fut itt, az Éva magazin online felületén. Az olvasói visszajelzések egészen elképesztőek. Azt hiszem, jól tettem, hogy belefogtam, mert ez is olyan téma, amit alaposan ki kell beszélni.

– Zsolt, honnan jött a közös munka ötlete a Verscserén belül? Mikor kezdődött, és hogyan alakult ki a munkafolyamat?

– Túlzás nélkül: az ötlethez semmi közöm nem volt, Judith keresett meg sok évvel ezelőtt. Maga a munkafolyamat elég hamar kisimult, pontosan tudtuk alkalomról-alkalomra, hogy mi a dolgunk. Más kérdés persze, hogy néhol az időhiány, máskor pedig a legendás írói lustaság nyújtotta meg a szüneteket.

– Mi alapján választottatok képeket?

– J: Mindig egyéni hangulattól függően, de olyan is volt, hogy az olvasóink által beküldött képek közül választottunk.

– Zs: Így-így. Bár a magam részéről be kell vallanom, hogy voltak megúszósabb esetek is, amikor a határidő ujja csak úgy rábökött az első szembeötlő fotóra, festményre… Különös módon talán épp ezek sikerültek a legérdekesebben.

– Van ennek a módszernek valamiféle költészeti hagyománya?

– J: Ha egy kicsit tágabban értelmezzük a kérdést, akkor egészen izgalmas alkotói párbeszédekre bukkanhatunk az irodalomtörténetben. Gondoljunk például Arany és Petőfi levelezésére. Vagy ha nem akarunk visszanyúlni olyan messzire, akkor itt vannak a kortársak között Baranyi Ferenc és Jóna Dávid különleges, egymásra reflektáló lírai kötetei. Zsolttal mi ezt azért nem vettük ennyire komolyan, inkább játszani akartunk, kipróbálni, milyen ez az egész – aztán szépen beszippantott minket és az olvasókat is.

– Zs: Tekintve, hogy egyáltalán nem értek az irodalomhoz, a nagy klasszikusokat leszámítva nem tudok példákat hozni. Mondjuk azt, hogy most készítjük az új hagyományt…

– Van, aki lenézi a közösségi média kultúraépítő szerepét, habár tagadhatatlan a létezése – milyen a viszonyotok a social mediához általában? Miben látjátok a hasznát, miben a hátrányát?

– Zs: Pozitív és negatív oldala egyaránt bőven van. Ha költőként kérdezel, azt kell mondanom, ma már elengedhetetlen az ottani jelenlétünk is ahhoz, hogy olvasókra bukkanjunk: lényegesen több emberhez juthatunk el, mint bármilyen más platformon. Hétköznapi, nyelvünket szerető emberként, apaként, felelős állampolgárként viszont látom az árnyoldalait is. Fogyóban a törekvés a szép, helyes megfogalmazásokra, csökken az empátia, szaporodik a kritikán aluli minőségben közölt bulvár tartalom. No, de azért is vagyunk, hogy lehetőségeinkhez képest terelgethessük kicsit a nagyérdeműt.

– J: Én úgy látom, a social media felszínre hozott több látens problémát, például a nyelvi készségek elégtelenségét.

– Zsolt, mik a verseid fő témái – már ha vannak ilyen egységesítő elvek bennük?

– Ezt a kérdést egyszerűbb lenne úgy megválaszolnom, ha eléd tolnám néhány írásomat. Ha nagyon meg szeretném fogalmazni, akkor talán azt mondanám, hogy a hétköznapi, köröttem alakuló történetek azok, melyek időnként meglátogatnak, és sunyi módon megírják magukat.

– Judith, érdekelnek társadalmi kérdések is költőként? Vagy inkább impresszionista alkat vagy?

– Petőfinek szabadság kell és szerelem. Nekem hangulatok és társadalmi kérdések. A verseimben gyakran különleges élethelyzeteket, pillanatokat helyezek fókuszba, az igazán fontos problémákat pedig többnyire prózában mutatom be. Szociális munkás időszakomból kimeríthetetlen példatárral rendelkezem, és küldetésemnek tartom, hogy ezeket odategyem az olvasóim asztalára.

– Kik azok a költők, irodalmárok, versek, vagy akár prózai művek, akik vagy amik a leginkább hatottak rátok?

– Zs: Nincs olyan olvasmányélményem, ami többé vagy kevésbé ne hatott volna rám. Kiemelni többek között Amendát, Hugot, Jókait, József Attilát, Arany Jánost, Pilinszkyt szoktam, mert… Azt hiszem, nem kell indokolnom, miért.

– J: Minden elolvasott sor hat ránk, formál bennünket. A kortársak közül szívesen időzöm Vámos Miklós, Szabó T. Anna, Aknay Tibor, Hajnal Éva, Kürti László műveinél. Zsoltot szándékosan felejtettem ki a sorból, mert most itt ül mellettem és nem szeretném, ha túlságosan elbízná magát.

– Mit jelent számotokra a költészet napja?

– J: Örömmel hirdetem ezen a napon minden évben, hogy verselni mindenkinek joga van. Szerintem nincs is olyan ember, aki ne próbálkozott volna az élete folyamán legalább egyszer rímfaragással. Verset írni izgalmas feladat, hihetetlen alkotó energiákat szabadít fel az emberben, ráadásul terápiás jelleggel is hat ránk.

– Zs: Fura ez… Kicsit úgy vagyok vele, mint a nőnappal, a karácsonnyal és társaikkal. Örülök, hogy külön is ünnepeljük, de a költészet mint kifejezési mód minden nap megérdemli, hogy díszbe öltöztessük miatta a szívünket. Ettől függetlenül természetesen minden évben belekeveredek valamilyen programba, feladatba, kihívásba, felkérésbe.

– Hogyan jöhetett létre a kötet? Miért éreztétek fontosnak, hogy a versek ilyen hagyományos formában is megjelenhessenek?

– J: Elsősorban a törzsközönségünknek szerettünk volna kedveskedni a Verscserével. Egyébként az előkészületi munka oroszlánrésze Zsolté volt, én jobbára csak kullogtam az események után. Ő volt az, aki megtalálta nekünk a Helma kiadót is a nyomásra és a népszerűsítésre. Köszönet illeti mindenért!

– Zs: Ez nyilván erős túlzás, hiszen a pocakjában lévő szokatlanul nagy létszámú tömeg ellenére Judith is keményen odarakta magát. Elég, ha csak a kapcsolattartásokat és a határidőkkel való piszkálásomat említem, mert csúnyán „utolsópillanatos” figura lettem vénségemre. Az általa elmondottak mellett én fontosnak tartottam azt is, hogy ennyi év munkája, és egy ilyen szép, kerek darabszámú írás igenis megérdemli, hogy kézzelfogható, nyomdaillatú köntösbe kerülhessen.

– Hogyan népszerűsítitek majd? Lesznek könyvbemutatók, közönségtalálkozók?

– Zs: Szinte egy kisebb turnét tervezünk építeni a Verscsere köré. Rögtön most, a költészet napjához kapcsolódóan várjuk először az olvasókat egy ősbemutatóval: Budapesten az Empathy Caféban, az Arany János utcában pénteken öttől lesz zene, tánc, vetítés, nasi és ki tudja, még mi. Május 13-án Gyálra, az Arany János Közösségi Ház Könyvtárába visszük a könyvesdobozainkat, majd újra a fővárosban, később pedig Érden folytatjuk. A távlati tervekben – olvasói kérésre – vidéki helyszínek is szerepelnek.