Ez a cikk az Éva Magazin 2016-os szeptemberi lapszámában jelent meg először „Puska-bajnoknő” címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Elég korán rájöttem ugyanis, hogy a puskázás az egyetlen módja annak, hogy bármi sikerélmény érjen az iskolapadban. Nagyjából az általános iskola másodikjában buktam le először, amiért a német szótárfüzetből próbáltam kilesni a szódolgozat megoldásait. Naiv és rutintalan pályakezdő voltam: azt hittem, attól, hogy én nem látom jól a padban elhelyezett füzetemet, az tényleg nem látszik, sőt igazából láthatatlan és csak az én retinám tudja érzékelni. Azzal az apró, de nem elhanyagolható ténnyel nem számoltam, hogy a rendszerváltás előttről jól ismert kis ülőalkalmatossággal összehegesztett munkafelületek közt ültünk, amelynek tároló részére tökéletes rálátás nyílt a tanári asztalról.

Ha valami igazán pozitívat kell említenem a magyar oktatási rendszerről és arról a pedagógusról, aki a palotabozsoki általános iskola 10 fős tantermében fülön csípett valamikor 1992 tájékán, akkor az az, hogy nem sikerült annyira megaláznia, hogy elvegye a kedvem a további próbálkozásoktól.

HA EGYSZER MUSZÁJ VOLT

Az egyetemre gyakorlatilag feketeöves puskázó lettem. A lelkiismeretemet persze meg kellett nyugtatnom, úgyhogy azzal mentegettem rendkívül elítélhető magatartásomat, hogy talán a kreativitásnak, a céltudatosságnak és a kitartásnak nagyobb hasznát veszem az életben, mint annak az ipari mennyiségű lexikális tudásnak, amelynek elsajátításához a memórián és rengeteg időn kívül másra nincs nagyon szükség. Nos, nekem az utóbbi kettő hiányzott az életemből. Valószínű, az ember két karjában nagyon fontos memóriaegységek lehetnek, mert azzal, hogy nekem a balból 7 centivel rövidebb jutott, gyakorlatilag se rövid, se hosszú távú memóriám nincs. Mással nem tudom magyarázni ezt a helyzetet, illetve biztos tudnám, de sokkal egyszerűbb ilyenekre kijátszani a „parakártyát”.

Egy olyan iskolarendszerben, amelyben 90 százalékban adatokat, évszámokat, képleteket és a tankönyvben leírtakat szó szerint kérik számon – azt sem túl szimpatikus és barátságos módon –, igazi csapás, ha valaki nem alkalmas a seggelésre. Szerencsére ott volt mellette az úszás, amiben legalább teret nyert az elszántságom és az akaraterőm, tehát kiderült, hogy nem ezek a tulajdonságok hiányoznak belőlem, egyszerűen a hozzám hasonló embereknek másképp kell érvényesülniük az oktatásban.

A baj már eleve a reggel 7:40-es becsöngetéssel kezdődött. Én ugyanis olyan iskolába jártam, ahol még csak nem is 8-kor kezdődött az első óra, hanem annál is korábban. 32 éves kutatásom eredménye egyértelműen kimutatta, hogy én bizony bagoly felmenőkkel rendelkező egyed vagyok, aki ezt a cikket is inkább este 11-kor pötyögi be a gépbe, nem pedig reggel 9-kor. Reggel tényleg semmi másra nem voltam alkalmas, mint hogy belevessem magam a klóros vízbe és ott teljesítsem a világosan, érthetően, helyenként hangosan megfogalmazott, egyértelmű edzői instrukciókat. Az egyetemen volt olyan kurzus, amit azért nem tudtam teljesíteni, mert gyakorlatilag az első 4 hét alatt megvolt a 3 megengedett hiányzásom, amelyek mindegyike elalvás okozta távolmaradásból fakadt. Egyszerűen nem volt más megoldás a délelőtti vizsgák és dolgozatok abszolválására, mint hogy valamilyen formában rögzítsem a tananyagot, amelyet a megfelelő pillanatban a saját magam rendelkezésére bocsáthatok.

AMIKOR SEGÉDESZKÖZ NÉLKÜL IS MEGY

Tudjátok, mi munka egy jó puskát megírni? Egyáltalán kitalálni, hogy adott tanerőhöz a padba rejtett, tolltartóba eldugott, a telefonba bepötyögött vagy a karra jegyzetelt verzió passzol-e a legjobban?

Igen, tudom, nem szép, nem helyes, ejnye-bejnye, de amúgy képzeljétek, én a számonkéréseket leszámítva nagyon szerettem iskolába járni. Gimnáziumba és egyetemre is. Mondjuk gimis éveimen nagyon sokat dobott az, hogy két év után magántanuló lettem (így lehetett csak megoldani a versenyekből és edzőtáborokból fakadó sok-sok hiányzást), aminek köszönhetően felmentést kaptam a röpdolgozatok alól, sőt, annyi időt tölthettem az iskolában, amennyi jólesett.

Cserébe persze év végi vizsgák vártak rám, de nekem már akkor is sokkal jobban feküdt ez a rendszer, mint a napi 6-7 órás padban görnyedés kilúgozott aggyal. Rám ez a szabadság kifejezetten jó hatással volt. Amikor nem a világ valamely pontján lubickoltam, mindennap bent voltam a Pécs szívében elhelyezkedő, történelemillatú épületben. Szerettem az osztálytársaimat, a közösséget és azt a fajta tanulást, ahol nem a teljesítménykényszer miatt, a bármikor hurrikánként végigsöprő és mindent leromboló röpdolgozat miatt, nem a gyomrot összerántó naplólapozgatás miatt hallgatja az ember a tanára mondanivalóját, hanem azért, mert amit mond, az érdekes. Határozottan és gondolkodás nélkül tudom sorolni, kik voltak a kiváló nevelő, tanító, oktató, nagybetűs pedagógusok az életemben, akik többé, gazdagabbá, nyitottabbá, érdeklődővé és gondolkodóvá tettek, és kik voltak, akiknek csak egy sablon válasz voltam a papíron, amit vagy kipipáltak, vagy áthúztak. Az előbbieknél nem is nagyon puskáztam. Szerettem és tiszteltem őket annyira, hogy nemcsak hogy magamévá tettem az információhalmazt, amit megpróbáltak nekem átadni, de igyekeztem a lehető legjobban teljesíteni is.

A számtalan puska, amit legyártottam az önálló gondolatokig, véleményig és a mai értékrendemig, világlátásomig vezető úton, nem volt hiábavaló. Ezt a cikket egy post-iten is meg tudtam volna írni.

Galériánkban mutatjuk, milyen volt iskolásnak lenni a 70-es, 80-as években!